Mindenkiben keresve

Sυɳʂԋιɳҽ

A hétvégém mondjuk azt, hogy a kelleténél is unalmasabban telt. Mind a két napban főbb pontokat néztem át amikből tesztet fogok írni a pénteki nap folyamán. Nem mondom azt, hogy nem izgultam de annyira nem szenteltem rá különösebb figyelmet, mivel tudom Amber közel sem jó tanuló. Az oldalon ezzel kapcsolatban pár poén el is csattant kíváncsi lettem volna a reakciójára de hát az élet nem kívánság műsor. Bármennyire is jól érezhető az a pár óra amit együtt töltöttünk anyával ennek is vége szakadt.Sütöttünk együtt egy karamellás dupla csokis sütit ami elképesztően finomra sikerült. De minden jónak egyszer el jön a vége e pillanatban pedig most jött el ugyan is hétfő reggel van én pedig a suli kapuja előtt állok még kellő képpen össze nem szedem magamat.

-Várj meg kérlek. - a túlságosan is ismerős hang irányába fordultam.

-Mit szeretnél? - fontam össze magam körül karjaimat.

-Meg szeretném köszönni-mielőtt folytathatta volna közbe vágtam.

-Nem miattad tettem. - fordultam volna meg de ő folytatta.
-Miért löksz el magadtól? - beletúrt hajába és kérdőn kezdett el méregetni.

-Nem ismerjük egymást ,csak egyszerűen egy délutánt töltöttük el még is mit vársz tőlem? - arcát elfordította válaszom hallatán.

-Semmit igazán semmit. - levegőt mintha most olyan nehezen kaptam volna. - Engedd meg, hogy segítsek a sportban pénteken oda teszed magad, majd két hét és az igazi verseny utána pedig ha azt kéred, hogy többet ne beszéljünk akkor én nem zargatlak tovább. - így helyes muszáj ezt mondanom.

-Rendben, köszönöm most pedig megyek órára szia. - intettem bénán majd lépteimet megszaporáztam.

[...]

Az utolsó órám végszavát meg hallva boldogság kerített hatalmába. Momentán csak szabadulni szeretnék az iskola kapui közül. Ma viszont össze futottam Amberrel ami eléggé felkavart. Azért is, mert éppen csak valamit takaró topp volt rajta amiből tökéletes lapos hasa kilátszott. Annyira észrevehető volt rajta a pom-pom hosszú éves munkája, hogy az hihetetlen. Engem pedig elkapott egy félsz azért mert még ő tud hátraszaltózni és mindent is meg csinálni addig én elásni magamat szégyenemben.

Ennél a pontnál pedig a leghülyébb döntés pattant ki a fejemből.

Segítséget kérek tőle még ma, alig pár napom maradt felkészülni. Enyhén bűntudatom is van a reggeli miatt de talán egyenlíteni tudom ezt az első délután történtekkel meg amúgy is ő ajánlotta fel, hogy segít.

Gyámoltalanul néztem ide oda néha elővettem a telefonomat esetleg ittam pár kortyot de az izgulásomat semmi sem enyhítette. Egyre kisebb esélyt láttam arra, hogy még ma kilép a kapun talán már hamarabb haza ment volna csak én nem láttam. Ilyen és ehez hasonló gondolatok mentek át a fejemben mikor is megláttam. Az egyik vállán volt lazán táskája haverjaival pacsizott le majd tartott a parkoló felé. Alacsonyabb voltam nála jóval ezért még neki nagy léptei voltak gyorsan oda is értek az autójához én viszont futásnak eredtem, hogy utolérjem.

-William! - kiáltottam úgy, hogy meghallja.

-Csak nem rosszul látok. Te és a futás ráadásul utánam? - emelte meg játékosan egyik szemöldökét.