I'm Fine 2 /Yoonkook/

19

Yoongi pov.

Mióta vannak ezek a tűntetések, nem nagyon találkozok Jaebumékkal, hisz aggódok Kookért és inkább itthon ülök egész nap, hátha visszaír valamit. Most is épp az ablaknál ülök, és csak nézek ki rajta, mikor látom hogy megjön Hoseok. Már sietek is ki, hátha Jungkook válaszolt. Pont kopogna, de kinyitom az ajtót.

-Válaszolt? - ugrálok szinte.

-Neked is szia, drága Yoongi. És igen.

-Kérem, kérem, kérem, kéreeeem. - már ide is adja én meg átveszem és beinvitálom, de nem akar bejönni.

-Áthoztak pár embert Dél-koreába, és ő is köztük van, úgyhogy hamarabb vissza tud írni majd. Viszont van egy nagyon rossz hír.

-Igen?

-Észak-korea egy évvel meghosszabbította a bevonulási időt, a tűntetések miatt.

-Micsoda? - hirtelen le sem esik hogy mit mond.

-Ha folytatják ezt az egészet, nagyobb gond is lehet plusz egy évnél. Meggondolatlanul csinálják ezeket a tűntetéseket és valószínű hogy gond lesz.

-Hogy érted?

-Szerintem lehet hogy megint háború lesz. Legalábbis hidegháború biztosan. - bólintok, majd távozik, így megyek is vissza a szobámba, kibontani a levelet.

Hello.
Köszönöm hogy válaszoltál, már azt hittem hogy sosem fogsz. Nincs sok időm ezt most leírni, csak annyit akarok hogy egy ideig nem tudunk beszélni, mert egyre szigorúbban figyelnek és Észak-korea megindította az első támadásokat. Kérlek szépen hogy nagyon nagyon vigyázz magadra és maradj otthon, ha teheted. Szeretlek.

Ahogy elolvasom, szemeimbe könnyek gyűlnek, hisz mégjobban féltem Kookot. Félek hogy mi lesz, és még egy évet hozzá is adtak neki, úgyhogy mérges is vagyok kicsit.

Egy ideje már írogatom a választ neki, de feleslegesen mert Hoseok nem tudja elvinni neki. Az utóbbi pár napban emiatt meg úgy alapjáraton befordultam egy kicsit.

Ahogy telnek a hónapok, egyre jobban aggódok, hisz Kook nem ír semmit és már bevan jelentve hogy háború folyik a két ország között. Kijárási tilalom van így ha akarna sem tudna mit írni, de attól függetlenül nagyon aggódok érte.

Jungkook pov.

Ijesztő ez az egész, mert nem gondoltam volna hogy pont ilyenkor fog kitörni. Nagyon sok éve már az utolsó fellendüléseknek a két ország között és azt gondoltam hogy miért pont akkor lenne amikor én ittvagyok. Ülhetnék most otthon, Yoongival. Egyre többször képzelem el hogy ahelyett hogy akármikor meghalhatok, őt ölelem és csak halkan beszélgetünk. Megvédeném akármitől, de ha nem jutok haza, a legrosszabb dologtól nemtudom megvédeni, ami a fájdalom. Úgyhogy már csak miatta is vigyáznom kell magamra.

Éjjel-nappal itt vagyunk kint és valaki bújkál a homokszákok mögött, valaki meg az életét feláldozva előre fut és.. Legszívesebben már meghaltam volna, ha nem lenne családom. Borzalmas dolgok történnek, amiket talán sosem tudok elfelejteni, de tudom hogy valahogy elkell jutnom innen.

Sok napig kint vagyunk, és eközben sok embert visszaszállítanak, mert meglövik őket és képesek megmenteni, vagy hasonlók.

Most éjszaka van és nem tudok aludni, így csak az eget nézem, addig amíg meg nem jelenik a lány, akivel még karácsonykor lefeküdtem. Ő Észak-koreai, így tudom hogy csak szimplán megakar ölni. Egyedül vagyok, így csak lassan felállok, szembe kerülve vele. A fegyvert a torkomhoz rakja, majd szemeimbe néz.

-Szökjünk meg. - közelebb jön és a fegyver végét levezeti szívemhez. - Ha meglőlek visszavisznek téged a pontra, én meg könnyen eljutok oda.

-Illegálisan lennél Dél-koreában.

-És? Nem érdekel. Simán átjutnánk.

-Lelőnének a pontnál, nem vagy normális.

-Vigyázz a szádra. Van kihez hazamenned, tudom mert többet nem akarsz lefeküdni velem és mondtad hogy ígyis bűntudatod van. Hazamehetnél hozzá. Azthinnék hogy meghaltunk. Csináljuk.

-Miért akarsz velem megszökni?

-Mert bízok benned. Elmondtad az igazságot hogy ez egy egyszeri dolog meg minden. Ráadásul veled megtudok szökni, de ha egy Észak-koreaival próbálnék, megölne.

-Muszáj meglőnöd?

-Észrevennék ha te indulnál vissza. De nemtudják hogy én itt vagyok, mert egyedüli lány vagyok. Gyerünk, ne legyél ilyen gyáva fasz.

-Oké, oké. Baszódj meg. - csak elmosolyodik és a fegyvert levezeti combomra. - Utállak..

-Nyugi, nem halsz bele. - meghúzza a ravaszt, így szinte rögtön összeesek. - Reggel tali. - kacsint és elfut. Lenézek a lábamra, majd kezem odafogom. Gyorsan jönnek a társaim, akik segítséget is hívnak, így visszavisznek a felcserekhez, akik nagyjából leszorítják, aztán még reggelig visszavisznek a pontra. Ott kiveszik a golyót, majd rendesen bekötik a lábam. Járni még nem tudok rajta, de egyedül fekszem napokig a házunkban, amíg megjön a lány. Bejön és idejön.

-Úristen, hogy sikerült ideérned?

-Nincs itt szinte senki mimdenki terepen van. Na, menjünk. Kint vár a pasim.

-A pasid?

-Igen, eljött értünk.

-Ez nekem magas..

-Csak szedd össze a cuccaid. Kint várok. - teszem amit mond és bár még alig tudok ráállni a lábamra, sikerül. Segít kimenni a kocsiig, de én nemtudok átmászni a kerítésen. - Gyerünk, sietnünk kell!

-Egyszerűen lehetetlen hogy így átmásszak, nem vagy normális.

-Oké, oké. - a kis házhoz megy, ami ittvan a kapu mellett az irányítások miatt. Végignézem ahogy fejbelövi az őrt, aki eddig egyébként aludt, csak azért nem buktunk le. Megkeresi a kapu irányítós karját és kinyitja nekem. Kimegyek, aztán visszacsukja hogy ne legyen nyitva. Beszállunk a kocsiba és már indít is. - Hol laksz? - fordul vissza a lány. Egyébként elfelejtettem a nevét..

-Seoul.

-Akkor elviszünk egy darabig.

-Hova mentek?

-Daegu.

-Köszönöm.

-Ugyan már, kellett egy bűntárs. - mosolyog.

Az úton nem igazán beszélgetünk mert én kicsit bealszok, ők meg hagynak. Aztán megjövünk, így felkeltenek. Kiszállok és elindulok haza. Otthon van a telefonom, úgyhogy csak sétálgatok és keményen meg is bámulnak hogy katonai egyenruhába vagyok és hogy alig tudok járni. Aztán rájövök hogy anyáék visszaköltöztek ide, de én még nem voltam abban a házban és nemtudom hol van. Leülök egy közeli padra és gondolkodni kezdek hogy vajon hol van itt telefon, ahonnan lehet hívni. Aztán egy pár perc után rájövök, így hamar odakerülök. Felhívom anyát hogy jöjjön el értem, oda ahol vagyok de egyenlőre nem mondom el neki hogy mi történt.