Parázs [Zutara fanfiction]

Ellenállók [13]

Beszélgetve járták a kertet, a vörös tűzvirágok szinte maguk is fényt árasztottak. A lámpások fényében foszforeszkáltak. A vízidormárlányt lenyűgözte a gyönyörűségük, de sajnálta volna letépni őket.

- Rá sem ismernél már a Déli Víztörzsére - áradozott Katara - Olyan gyönyörű minden.

 Zuko elmosolyodott, szinte gyermeki volt a lelkesedés, amivel a volt falucskájáról beszélt. Csillogószemű, reménnyelteli. Így szerette látni, ahogyan most. Boldogságtól ragyogva. A szíve mégis belesajdult a gondolatban, hogy nem az övé. Talán el kellene fogadnia már a tényt, hogy a sors nem úgy akarja, hogy mellette legyen boldog. Átkozott sors, szeretné, hogy szenvedni lássa?

- Mindenképpen látogatóba megyek majd.

Zuko el sem tudta képzelni azt, hogy visszamenjen oda. Nem lehetett az ottaniak véleménye valami fényes róla, mivel a legutóbbi látogatása során a hajójával lerombolta a hóerődítményüket és megfenyegette az időseket. Zajos sikert aratott a falusiakkal. Zuko kínosnak találta visszagondolni erre az emlékre.

A lány figyelte a mosolyát, az arca minden rezdülését. Az idő úgy tűnt nem hagyott csorbát a barátságukon. Olyan, mintha el sem ment volna. El sem hagyta volna palotát és Zukót. A torka összeszorult. De mégis megtette. Akartalanul is a múltkori esetük jutott eszébe.

A koronázási évfordulóra jöttek. Hiszen az ifjú Avatár rövid látogatást akart. Úgy tervezte, hogy addig marad, míg Aang újra türelmetlen lesz és nekik menniük kell. Elvégre, én is ezt akarom, erősítette meg magában Katara.

A szíve mélyén meg akarta tiltani magának, hogy túlságosan jól érezze magát itt, hiszen az ittléte napjai meg vannak számlálva. Meg akarta kímélni magát a keserves búcsútól. De olyan felszabadult volt ezzel a férfival, mintha a világ összes gondját rábízhatná gond nélkül. Úgy érezte mindig is, hogy ők együtt formálódtak azzá, akik most. A tűzidomár ott volt, hogy lássa fejlődni és beérni. Zuko ott volt, amikor a múltjával nézett szembe, Yon Rhával. Zuko megértette a küzdelmeit, mert ő is ugyanúgy küzdött. Először ellene, majd vele együtt.

Katara tekintete elveszett a távolban. Szentjánosbogarak repültek az égbe, mintha csak parázsból kipattanó égő széndarabok szállnának fel. A nő gondolatai újra elkalandoztak. Amíg a hónapok Aang-gal úgy teltek sokszor, mint egy tündérmese. Visszatérni Zukóhoz a hirtelen jött felébredés, a valóság. 

Mégis, Katara mély levegőt vett ebben a valóságban, amibe csöppent. Az utóbbi hónapok számára is megterhelők voltak. Kivette a részét az építkezésben, a szervezésben az apja mellett. Nem beszélt a nehézségeiről, ennek ellenére úgy érezte Zuko szavak nélkül is megérti min ment keresztül. Zuko egy országot vezetett, vitte a terheket a vállán fáradthatatlanul. Azon gondolkodott vajon pihent mostanában egy kicsit?

Látszott, hogy őt sem kímélték a feladatai alól. A szeme sarkából a férfit nézte, maga is látta a változásokat amiken átmehetett. Zuko csendesebb volt, mintha valami folyton nyomasztaná. Katara azon elmélkedett vajon mi lehetett az. Az arany színű szemei fáradtak voltak, már húszévesen olyan gyötörtnek tűnt ebben az éjszakai fényben. A haja megnőtt, a királyi hajdísze nélkül a szemébe lógna már.

Katara rájött, hogy elég hosszú ideje bámulja már őt szótlanul, így zavarba jött.

- És te, Zuko? Mivel töltöttél el egy egész évet?

Zuko rázta a fejét.

- Papírmunkával - fancsarodott el férfi.

Megálltak a kis hídon a tó fölött, hogy Katara azokat a halakat tudja megfigyelni, akik a holtkeltekor jönnek csak elő. Arany pikkelyeik voltak, amik fényben csillogtak. A nő a korlátnak támaszkodott, úgy bámult le rájuk. Zuko csak titkon mert ránézni, félt, hogy már csak a szeméből látni lehet mennyire meg akarja csókolni. Egyszer csak lépteket hallottak feléjük közeledni. Az idős bácsikája volt az, aki egy mindentudó mosollyal pillantott rájuk.