Parázs [Zutara fanfiction]

Kimondatlan [1]

A pillanat töredéke volt csupán az egész.  Iroh úgy tanította neki, hogy a villám az  a letális fegyver, amitől az ember már nem ember hanem szörny. A nővére tébolyult volt Azula kiengedte a pusztulást, éppen Katara felé. Nem érzett éles fordulatot a lelkében, nem egy könnyelmű döntés volt, ami megfogalmazódott benne. Kétség kívül ezt kellett tennie.

A lányt meg kell védenie, ezt követeli a becsület. Az érzései, amik most felszínre törtek már nagyon régóta benne lakoztak. Tisztelet, hála, baráti szeretet. Katara megváltoztatta az életét, úgy érezte, hogy tartozik neki ennyivel. Többnek érezte pusztán visszafizet egy tartozást. Soha senki sem kérte volna tőle számon a vétkeit, csak saját maga. 

Elszámolt magával. Tudta, hogy nem volt olyan ember, aki megváltást érdemel. De az Avatár kis csapata befogadta annak ellenére. Akármelyikükért úgy illik, hogy feláldozza magát. De nem egészen. 

Tudta, hogy kötődik a lányhoz, ehhez kétség sem fért. Nem, nem, Katara nem halhat meg, gondolta rémülten és már cselekedett is. Nem volt már ideje, hogy kivédő pozicióba álljon, így nem maradt más, mint a hárítás. Nem gondolkodott sokat, az ösztönei átvették az irányítást a teste fölött. Már azon kapta magát, hogy a villám elé veti magát. 

Meghalt volna azokkal a kimondatlan szavakkal, eltemették volna az érzéseivel. Inkább meghalt volt a szent percben, Érte. Uralkodás várt rá, elfoglalhatta volna a jogos helyét a trónon, ahogyan mindig is kellett volna... Azzá a Tűz Urává válna, akit a nép belül mindig is éhezett! A békegalamb, a Főnix, aki feltámad hamvaiból és egy új világot teremt. 

De nem.

Gondolkodás nélkül meghalt volna, Érte.

Egész életében úgy élt, mint egy elkényesztetett herceg. Sosem érdekelte más, magán kívül. A falait magasan felhúzta, sebezhetetlennek szeretett volna tűnni. Támadott, még akkor is mikor nem érte ütés. Keresett, elesett és szenvedett. Olyan sokáig a gyűlölet tüze fűtötte. Még a bácsikáját is megbántotta az egoizmusával és hajthatatlanságával. Sosem tudott igazán törődni mással, mert úgy érezte más sem tanusít iránta empátiát. Az élet kibelezte és a saját nótájára táncoltatta. De most az egyszer Zuko úgy érezte Ő az Ura a saját sorsának.

A finálé. A befejezés következett a fejében. Ha nem égett volna a fájdalomtól még el is mosolyodott volna, elvégre ez egy jó befejezés, nem? Legalább olyanért hal meg, akit szeret. Még magánál volt, de a fájdalom eltompította az agyát. Furcsán, először nem is fájt a villám helye. Nem érzett semmit sem, csak azt, hogy valami áthasította. 

- Zuko! - hallotta a vízidomár lány hangját a távolból, ami kétségbeesett és fájdalmas volt

Aztán beütött a mennykű, a csapás helye égetett és mart, a vér csöpögni kezdett. Nem akart elmenni, míg nem tudja biztonságban a lányt. Hadakozni akart, felkelni legalább. De mint a homokóra homokja, úgy érezte, hogy elfogy az ereje. Kegyetlenül és precízen. Zuko torka száraz volt a szíve, kínozva dobbant, de a szeme mégis ragadt le. Igazuk volt, meghalni tényleg csak olyan, mint elaludni. Behunyta a szemét és viaskodott a halállal.

A földön volt, de még nem adta fel. Próbált feltápászkodni, valami mégis tovább fűtötte.

Eddig a pontig nem érzett hasítást, csak valami tompát, ahogyan a pusztító erő ellepi a testét. De most amikor a fenevad Azula a vízidomár után rohant halálfélelmet érzett és ez a mélybe dobta. Rettegett, hogy baja esik. Utána nyújtózott, de az ereje fogytán volt. Zihált, ordítani lett volna kedve.

Leroskadt.

A legközelebbi dolog, amire már emlékezett az volt, hogy valaki a tunikáját rángatja. Nem volt ereje túl sok, de résnyire kinyitotta a szemét. Élt, érezte, hogy erő járja át újra. Érezte az esőt. Vagy azok talán könnyek?

Katara zokogott, vele együtt az ég is sírt. Nem akarta a fiú halálát, soha sem fordult meg a fejében. Zuko eszméletlen teste fölé hajolt, próbálta visszahozni, de úgy érezte hasztalan. Zuko megmentette az életét, a legkevesebb, hogy ő is ugyanezt teszi. A tehetetlenség lebilincselte, megragadta a fiú arcát és simogatni kezdte, mire az kissé megmozdult.

- Meghalhattál volna.- fakadt ki Katara.

Zuko kinyitotta a szemét és a lány könnyes arcával találta szembe magát. Belefájdult a szíve így látni, de alig hitt a szemének, hogy él. Katara dühös volt rá, hogyan jutott eszébe egyáltalán ilyesmi? De az öröme felülmúlta a haragját. Nem haragudott igazán, csak megrémült, hogy elveszítheti. Sosem gondolta volna, hogy egyszer az esküdt ellensége fogja a villám elé vetni magát.

- De hála neked nem történt semmi baj. - tette hozzá Zuko.

Kissé meg akarta mutatni, hogy semmi baja, így megpróbált feltápászkodni, de összeroskadt. Katara megrázta a fejét és támogatni kezdte. Mindketten már nagyon megáztak, talán jobb lenne biztonságos helyre menni.

- Nem érted, Zuko... te meghalhattál volna!

Zuko felhúzta a szemöldökét. Nos, ezzel tisztában volt. A karját a lányra akarta helyezni egyensúly nyerés gyanánt, de akkor Katara magához ölelte. Erősen szorította, hogy a szusz is kiment belőle. A sebe lüktetett, de nem érdekelte. Úgy ölelte magához, mintha utoljára tenné. Zuko elmelegedett, a hidegzuhany esőben is izzott.

- Miért tetted ezt? - remegte a lány.

A feje akkor kezdett csak igazán kitisztulni. Mi volt az a hihetetlen erő, ami erre késztette? Megtette, mert meg kellett tennie. A barátja. Hiszen tiszteli, szereti. A barátok szoktak egymásért meghalni, nem? Ez valahol sánított, hazudni akart saját magának.

- Tartoztam ennyivel.

Katara kibontakozott az öleléséből és kivörösödött szemekkel nézett rá, az ajkába harapott. Zuko már régen újjászületett a szemében, nem követelt tőle több áldozatot.

- Már rég megbocsájtottam neked, nem tartozol semmivel sem.

A keze remegett a férfi tunikáján. Zuko hirtelen bátorságot kapott, hogy megcsókolja. De inkább fél úton meggondolta magát és csak megölelte. Egy hang belül megszégyenítette. Ezt nem lehet, ezt nem szabad. Aang az apámmal vív haláltusát és én meg rámászok a barátnőjére. Egy mélyről fakadó sóhaj tört ki belőle, amikor a lány nem húzott el. Katara elolvadt az ölelésében. Zuko behunyta a szemét, még mindig jobban szerette volna, ha eltemetik az érzéseivel együtt.