Parázs [Zutara fanfiction]

Levél a víz törzsétől [19]

A csend mély volt. A tücsök ciripeltek a sötétben, az egyetlen kitartó hangforrássá válva. A monotonságuk mégis elhanyatlott a tűzidomárban kavargó gondolatok mellett. Úgy érezte a mellkasát szétfeszítik az érzések. Mindjárt szétrobban dühében. Tábort vertek nem messze egy közeli erdőben, már nem érték el a város naplementéig. Gonoskodott a tűzről, hogy a földidomárlány ne fázzon. Zuko a tűz mellett hevert, a kezeit párnának használva feküdt a földön. Nem érdekelte a por vagy egyéb, a föld hideget adott neki. Mint egy enyhítő hideg kéz a lázas betegnek. 

Zuko magában forrongott. Toph tartózkodott attól, hogy megmondja a véleményét. Egészen eddig. Látva, hogy így semmiképpen sem juthat előre, megköszörülte a torkát. Leült mellé a földre és szürke, vak szemekkel bámult a férfire, aki becsukott szemmel észre sem akarta venni. 

- Remélem tudod, hogy nem azért küldött el, mert utál?

A tűzidomár egy szót sem szólt erre sem. Nem helyeselt, nem cáfolta meg. Eddig azt hitte a szakításuk ellenére Mai még a barátja. Ám most olyan mértékű elhagyatást érzett, hogy nem tudná ezt nyugodt szívvel kijelenteni. A lány neki már csak egy volt lehetőség, amit el kellene engednie. Butának tartotta magát, hogy eddig is ragaszkodott hozzá. Hogy számon tartotta. Nem, őt már elvesztette, amikor visszautasította a szerelmét. Zuko ráncolta a homlokát. Katara után epekedni olyan, mint esőt várni a szárazságban. Reménytelen. Miért kellett eldobnia a szerelmet egy olyanért, ami az övé sem lehet? Mélyen sóhajtott, szinte már gyűlölte azt, hogy szerelmes Katarába.

Toph-ot is felbőszítette a férfi magába forduló tehetetlensége.

- De tény, hogy szerelmes beléd de te még mindig Katara után epekedsz - dobta neki keményen a szavakat, Zuko felemelte a fejét és megbotránkozott pillantást vetett rá - Mi van? Nekem legalább van merszem kimondani végre.

Zuko csak megdorgálóan nézett rá. De nem volt már se kedve, se ereje veszekedni a földidomárlánnyal. Fáradt volt, mérhetetlenül. Mintha minden erejét valami kiszívta volna. Becsukta a szemét, nem akarta a tűzre nézni, mert akkor is az apja égetett teste jutott eszébe. A nyomor, amit akkor érzett. 

- Nem gondoltad komolyan, amit mondtál neki, Zuko - folytatta megenyhülve Toph.

- Csak azt érzem, hogy minden ellenem van!  - csattant fel Zuko, majd a dörmögő hangja elcsendesedett - Félek.

Mintha csak a lelke szakadt volna ketté, hogy végre elismerte neki. Retteg, hogy egyedül marad. A lelkébe tipor az, hogy egy része magát gyávának tartja. És nem tudja mihez kezdjen, ha az ellenség tényleg újra körbeveszi és sarokba szorítja. Fél, hogy újra egy hajszálon múlik az élete. Úgy érezte elvesztette Katarát, elnyomta magától Mai-t. A szíve választottai külön utakra tértek. És nem csak ők. Zuko nem akart az önsajnálatban fuldokolni, de mégis úgy érezte nem ér partot csak vergődik. Mindenki élete tovább ment, ám ő nem tudott tovább lépni a katasztrófán.

Érezve, hogy a düh és undokság alatt mélyen valóban egy rettegés tartja fogva. Zuko kikelt magából és mindent megtett azért, hogy valakitől támaszt kapjon. Mindenkitől segítséget várt, csak attól nem aki szívesen is adta volna. A lány bosszankodva megrázta a fejét, egyszer sem kellett volna megkérnie őt akkor is a tűzbe tette volna Zukóért a kezét.

- Segítek én neked - csapta össze a kezeit Toph, lelkesen és buzdítóan rázta meg a férfi vállát - Két lábon járó hazugság vizsgáló vagyok, nem emlékszel? 

Zuko kinyitotta a szemeit és a lányra nézett. Halványan elmosolyodott, egy hajszálnyi remény csillant meg. Ő pedig ezt megragadja. Elhatározta, hogy Toph nem lesz a következő alany, akit elnyom magától. Katara jutott eszébe, a megtört kék szemei.