Parázs [Zutara fanfiction]

Egy igazi barát [17]

Megpróbáló időszak várt rá. Zuko a színészi alakításának csúcspontjára készült. Felöltötte a magabiztos énjét. Azt a Tűz Ura Zukót, aki vas marokkal foglalta el a trónt, hogy az apja után egy jobb világot teremtsen. Azt a Tűz Urát, akit nem érdekel a berögzött mentalitás. Azt a Tűz Urát, aki nem ölte meg az apját a trónért.

Ozaiból nem maradt egyéb, csak a hamu.

Felégette a gyermekkorát, a sérelmeit. Zuko meg akarta gyászolni azt, aki Ozai nem volt. Egy jó apát akart meggyászolni, de az emlékeit a fájdalom árnyékolta be és a szenvedés. Talán a vérében van a szenvedés.

Ironikus, hogy a tűzidomárok egész életükben tüzet teremtenek és még a holttesüket is elhamvasztani tartja a szokás. Az ifjú Tűz Ura adott tüzet a testnek, ami lángra kapott és tovaterjedt a lepedőn, amivel le volt fedve. Többen is az orrukra tették a kezüket, mert az égő testnek szaga volt. Zuko gyomrát is forgatta a bűz, de nem engedte meg magának, hogy gyengeséget mutasson. A palota udvarán történt az elhamvasztás, a tanácsosok és fontos emberek jelenlétében. Micsoda formalitás arra, hogy az emberről megbizonyosodjék: halott. 

Ez volt a szokás, a hagyományok pedig sokszor csúfak. A Tűz Urának kell maradnia az utolsónak, aki elhagyja az égő tetemet. Meg kell várnia míg szénné ég és kiég végleg a tűz. Az ő terhe, hogy őriznie kell a testet és táplálni a tüzet, ha nem elég erős, hogy megeméssze. A Tűz Ura kiváltsága, hogy láthatja a végkifejletet. Morbid dolog elégetni a saját apádat, Zukót hányinger fogta el a gondolatra. Csak úgy tudja végigcsinálni, hogyha sosem néz az arcára.

A tűz pusztító, és egyben tisztító is. Zuko tekintete csupán a lángokra fixálódott. Érezte, hogy megkönnyebbül. Elkalandozott a gondolata, ahogyan szoborként, mozdulatlanul állt a test mellett. Iroh a jobbján állt, utasította, hogyan táplálja a tüzet nehogy kialudjon. Zukónak szüksége volt az útmutatásra, sosem vett még úgy részt temetésen, hogy az ő felelőssége legyen a tűz. A lángok felcsaptak, a parazsak pillangókként szálltak a magasba, majd elhaltak. Eszébe jutott, amikor egy évig hontalan csavargóként járta a világot Irohval. Akkor látta először, hogy a tűzidomárok lakta vidékeken a mező gyomjait felégetik. Egész hatalmas terülteken égetnek fel. A látvány elég rémisztő volt, de aztán megtudta, hogy a helye nem lesz kopár, sőt a fű is ki fog ott nőni. Zuko is ezt érezte, hogy lassan felégeti azokat a gyomokat is a lelkéből, beledobja a tűzbe a fájdalmát.

A szolgák távoztak először a körből, majd pár óra múlva a tanácsosok és előljárók is. A fontossági sorrend szerint Aang-nak és Katarának még Iroh előtt távoznia kell. Zuko levette a szemét a tűzről és a barátaira nézett. Olyan nehéz volt a nő szemébe nézni, azok után ami köztük történt.

Találkozott a tekintete Aang-gal, aki egy szomorú mosolyt küldött neki. Egy fájdalmas felismerése lett. Most már ő is árván maradt, mint a fiatal Avatár. Zuko mégis egy csöppnyi megkönnyebbülést érzett. Ozai nincs már itt, hogy bántsa.

Szülők. Aang mindig is irigyelte azokat akiknek megadatott ez.Őt szerzetesek nevelték, alig tudott valamit a családról vagy a szülői szeretetről. Mire jó, ha van szülőd...?  Mi van, ha nem értenek meg? És ha megcsonkítanak? Meg ha elhagynak?

Aang a barátaira gondolt. Egyiküknek sem voltak tökéletes szülei, vagy jó emlékei a családról. Mindegyiküket beárnyékolta a szenvedés és a fájdalom. A szülő mindig egy ideál maradt, nem pedig a valóság. 

x

Zuko ziláltan megtámaszkodott az ágya szelében. Levetette a palástját és az ágyra dobta. Mindennek olyan füst és égés szaga volt. Utálta. Gyűlölte, hogy ő maradt utolsónak és egy urnába kellett seperje Ozai maradványait. Levette a hajából a fejdíszét és a hajtincsei a fejére omlottak. Most már nem a Tűz Ura, hanem csak Zuko. Önmaga akart lenni egy pillanatra.