Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

I. fejezet

Akaashi

Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. A nap még éppen csak feltűnni látszott, amikor felkeltem az ébresztőm csörgő hangjára. Amint csukott szemmel kinyomtam végre, nagyot sóhajtva tornáztam fel magam ülő helyzetbe. Új nap, új tanév. Minden kezdődik elölről. Remélem idén is egy osztályban leszek legalább Iwáwal, különben meg fogok őrülni.
A sulival és a tanulással nincsen bajom; ráadásul edzéseink is gyakrabban lesznek, de emellett az is igaz, hogy jólesik a társaság. A csapatban kevesen vagyunk idén harmadévesek és azok közül is kevesen tanultunk tavaly is jól.
Most hogy jön az utolsó évünk persze sokan belehúznak majd, de ez nem változtat azon, hogy idén melyik osztályba sorolják be őket.
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, ahogy sietve felöltöztem és összekészítettem magam. A hajammal persze nem kellett sokat bajlódnom: rövid és göndör annak rendje és módja szerint.
Egy utolsó pillantást vetve az egyenruhás tükörképemre léptem ki a félhomályos folyosóra és indultam le a konyhába. Már a lépcsőfordulóban hallani lehetett a motoszkálást a helységből, innen tudhattam, hogy Anya felkelt idén is. Hiába vagyok már majdnem 18 éves; ha a sulikezdés napjáról van szó; mindig ő csinál nekem reggelit. Ez egyfajta hagyomány lett nála; ellenvetéseim ellenére is. Amint beléptem az ajtón felém pillantva elmosolyodott, mielőtt ismét eltűnt volna az egyik szekrényajtó mögött.
Úgy döntöttem ismét megismétlem az évek óta hallatott szövegemet:
-Jó reggelt; igazán nem kellett volna ilyen korán kelned, hogy reggelit csinálj nekem -igyekeztem szigorú hangot megütni, de azt kell mondjam nem sikerült. Igaz, hogy fegyelmezett vagyok, de ő mégiscsak az Anyám, nem igaz? Hiába vagyok szinte felnőtt; ha róla van szó gyakran érzem magam újra kisgyereknek.
Ahogy eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim; néhányat szándékosan háttérbe szorítva kerestem azt az egyet, amikor ez az egész elindult. Komolyan nem értem honnan szedte ezt az ötletet. Lehet valamelyik női lapban olvasta vagy ilyesmi. Folyton azokat bújja, amikor épp jut rá ideje.
-Igenis fel kellett kelnem! Hiszen minden év első napjának reggelén én készítem a reggelidet,mióta világ  a világ és nem most fogom ezt a szokásomat elfelejteni!
A választól persze remegtek a falak, bár a jó értelemben. Anya sosem a csendességéről volt híres, velem ellentétben. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Ha én valamiben jó vagyok, abban ő tuti, hogy szörnyű. Gondolj valamire velem kapcsolatban és gondolj annak a szöges ellentétére: meg is kaptad Anya egyik tulajdonságát.
Ahogy a tekintetemmel kutattam a hang forrása után, néha fel-felvillant a szemem előtt a sötét hajzuhatag, amit mint mindig, most is szoros kontyba tűzött. A munkájából adódóan keveset viseli kibontva a haját; állítása szerint megszokta, hogy nem lóg az arcába.
Nővérként dolgozik a közeli kórházban; emiatt is olyan érthetetlen a ragaszkodása ahhoz, hogy felkeljen. Az elmúlt hét mindig napján majdhogynem 16 órát dolgozott naponta; ilyenkor aludnia kéne...nem főzőcskézni.
Jobban belegondolva egy dologban mégiscsak van köztünk hasonlóság. Mindketten nagyon keményfejűek tudunk lenni. Én talán kevésbé; főleg, hogy nem gyakran kerülök olyan helyzetbe, de ő...szerintem még isten vagy bármilyen felsőbb hatalom sem tudná meggyőzni bizonyos dolgok ellenkezőjéről. Már-már tisztelendő a csökönyös ragaszkodása.
Igyekeztem hát békülékenyebben közölni vele, egyet nem értésemet:
-És én minden egyes nap elmondom, hogy ne fáradj ezzel.
A válaszomra persze kihajolt a hűtőből és egy szemforgatással nyugtázta, amit mondtam.
A látványtól egy apró mosolyra húzódott a szám széle. Nagyon szeretem az édesanyámat, de néha az idegeimre tud menni.
A reggelit csendesen töltöttük: én azért mert még fáradt voltam; Anya pedig azért, mert épp a beosztását rendezgette, hogy beférjen minden egyéb programja, ha felvetül valami.
Egy puszival és egy csomag ebéddel gazdagodva sétáltam ki a mahagóniszín kapunkig, amit kinyitva egy szokásosan unott Iwaizumi tárult elém.
Még alsó-középben ismerkedtünk meg; azóta mondhatni elválaszthatatlanok vagyunk. Remekül megértjük egymást, köszönhetően annak, hogy mindketten hasonlóan gondolkodunk és egyikünk sem érzelgős vagy gyerekes. Beszélgetéseink általában erősen szarkasztikus hangnemben folynak, de ez az egyik dolog, ami miatt azok vagyunk, akik. Az emberek persze néha már nem tudnak kezelni minket, amikor épp egy olyan napokom kapnak el. Hiába a végtelen nyugalmam, amit csak úgy árasztok magamból...néha az is szabadnapot vesz ki. Ilyenkor persze Iwa átcsap temperamentumossabb stílusba, ami pedig rám is átragad. Ezzel pedig kész is a katasztrófa, ahogy a csapat szokta emlegetni.

Apró biccentéssel köszöntöttük egymást, majd nekiindultunk a suli felé vezető útnak, ami barátok között is nagyjából 20 perces.
Ahogy sétálgattunk a nyugalmas, mondhatni kertvárosi utcákon
alaposan átbeszéltük az elkövetkező edzések stratégiáját. Hamarosan edzőmeccs várható; elvégre mindjárt indul a szezon és minden csapat szeret pluszba készülni a nagyobb megmérettetésekre, amilyen a tavaszi bajnokság is lesz például.
Nemrég jött is a felkérés, amit az edző azonnal lelkesen elfogadott. Azóta folyik a még komolyabb gyakorlás, hogy bizonyíthassunk magunknak is és az ellenfelünknek is.

Ennek folytán az elmúlt hetekben egy új fajta támadáson dolgoztunk, amivel megfelemlíthetjük az ellenfelet a meccs elejétől fogva. Ha pedig nem ez a cél, akkor is remek lesz, ha kihasználjuk a meglepetés erejét.
A megvalósítás során azonban probléma alakult ki: a rengeteg gyakorlás ellenére sem sikerült összehangolni a feladásom és az ő tempóját, ami miatt az ütés vagy a hálóba ment vagy pedig az erő hiányzott belőle, ami azt eredményezte volna, hogy esélylabdát adunk a másik csapat kezébe. Ezt pedig nyilván senki sem szeretné.
A diszharmónia arra utalt, hogy valamilyen tényezőt még nem számoltunk bele. Ennek megfejtéséhez még idő kell, de szerencsére több hajnali és délutáni edzésünk is lesz, mielőtt elérkezne a két hét múlva esedékes találkozó a Fukurodani Akadémiával.
Hát igen. A híres neves tokiói csapat velünk kívánja megkezdeni a szezonját, ami nem kis előrelépés a két csapat kapcsolatában.
Időtlen idők óta nem került sor effajta mérkőzésre, akármilyen hihetetlenül is hangzik. 
Valószínűleg az ötlet onnan érkezhetett, hogy az iskolánk elég nagy hírverést kapott, amikor a Shiratorizawa elleni döntőn tavaly hajszál híján, de nyertünk. A csapat már többször összecsapott velük a döntőben, de eddig sosem sikerült továbbjutnunk.
A nemzetin később szinte azonnal kiestünk, de ennek ellenére sem voltunk csalódottak. Akárhogy is nézzük ez nem kis eredmény. Ezekről a meccseinkről persze rengeteg felvétel is készült, amelyek felkerültek a netre; vélhetőleg ezek egyikét pillantották meg az akadémia edzői.
Akárhogy is; már csak 14 nap van hátra. Kezdődhet a visszaszámlálás.