Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XI. fejezet

Akaashi

Észrevette, hogy a hasizmát bámulom. Ez milyen kínos már? Soha nem csináltam még ilyet. Soha. Az is igaz, hogy sosem láttam még ilyen lenyűgöző kockákat...na jó abba kell hagynom ezt; elvégre együtt lakunk most, az istenit! Ráadásul ezek után valószínűleg amúgy is furcsának tart tekintve, hogy egész végig meg sem szólaltam aztán meg a hasizmos incidens után szó nélkül bevágtattam a fürdőbe. Valamit ki kell találnom, hogy ne forduljon elő hasonló, de mit? Hiszen teljesen normális, hogy két fiú egymás előtt öltözik! Mi van, ha póló nélkül alszik? Úristen azt nem bírnám ki élve.
Minél többet gondolkoztam, annál vörösebb lett az arcom.
-Na ebből elég!-szidtam magam némán és arcon csaptam magam, hogy elmúljon a vörösség. Hiszen én én vagyok, a legkiegyensúlyozottabb és leghiggadtabb játékos a csapatban. Nehogy már kibillenjek a nyugalmamból egyetlen fiú láttán! Persze a szívem mélyén tudtam, hogy nem akármilyen srácról van szó; hanem egy bizonyosról, aki jelenleg is az ágyán fetreng; tőlem alig 3 méterre.
Egy gyors arcmosás és ruhaváltás után sokkal nyugodtabban sétáltam ki a fürdőből, amikor egy nem várt látvány fogadott. Persze az első gondolatom az volt, hogy "azta k..." utána pedig nyilván azonnal megint kibillentem a kérészéletű nyugalmamból.
Bokuto éppen pólót cserélt háttal nekem. Ez már önmagában is lenyűgöző, de a lapockáján egy igencsak érdekes tetoválás húzódik végig: apró csillagok és a Hold. Mintha az éjszakai égboltot látnám. A minta magában nem volt különösebben komplex, de megesküszöm hogy némely csillagképeket is ki lehetett rajta rajzolni, ha közelebbről megvizsgálod.
De vajon miért varratta magára? Nyilván semmi közöm hozzá, de nem épp átlagos hogy valakinek ilyen fiatalon már tetoválása legyen. Ehhez nem kell szülői engedély?
Ahogy csendben álldogálva figyeltem őt halkan dudorászni kezdett és a táskájában keresgélt közben,hogy mit akar felvenni. A hangja kimondottan kellemes volt és dallamos. Valamire emlékeztetett, de nem tudtam, hogy mire.
Ekkor azonban a mögöttem lévő ajtó becsapódott az idióta huzattól és véget vetett az ismeretlen, de mégis ismerős dallamnak.
Felém kapta a tekintetét, majd nagyon furcsa tekintettel végigmért. Szemöldökráncolva fordult vissza a táskájához és -immáron csendben- folytatta a keresést. Előhúzta a keresett ruhadarabot majd látványos jókedvvel rángatta magára.
A mozdulatsor lezárásképp ismét elterült az ágyon.
Én eközben már az ágyamban fekve vártam, hogy mondjon valamit, mivel nem akartam semmi zavarbaejtőt okozni az előzőek után.
Szerencsére kisvártatva tényleg megszólalt:
-Szeretem a csillagokat, de sajnos Tokióban ritkán látni őket. Viszont így mindig velem vannak.
Egy pillanatig nem esett le..."Ó, hogy a tetoválásáról beszél"- az agyam hamar összerakta a képet.
Nem mintha problémám lenne velük, az övé ráadásul kimondottan esztétikus darab. Látszik, hogy alaposan megtervezték és hogy tehetséges művész munkája.

Mivel azonban továbbra sem szóltam semmit; valószínűleg azt hihette nem tetszik vagy ellenzem, hogy neki van, mert immáron kissé mentegetőző hangon így folytatta:
-Tudod kiskorom óta úgy gondolom, hogy fenn a csillagok között van az édesanyám is. Mivel kiskoromban meghalt ezért nem igazán emlékszem rá, viszont azzal hogy úgy gondolok rá, mint aki ott fentről vigyáz rám, sokkal kevésbé érzem a hiányát. Bármikor magányos vagyok vagy elveszett elég felpillantanom az égboltra, hogy megnyugvást találjak.
Ezért is csináltattam végül tetoválást. Mondhatni az ő emlékére.
Továbbra sem tudtam megszólalni, mert elakadt a szavam attól, amit elmesélt. Ez rengeteg új információ volt egyszerre és emellett eszembe juttatott olyan dolgokat, amiket mélyen elzárok az agyamban. Engem is ért veszteség, de én már idősebb voltam és így vannak emlékeim, amiket felidézhetek. Bár nem tudom, hogy ez könnyít-e bármit is azon, hogy valakit elveszít az ember. Talán jobb az, ha nem emlékszel rá, mert így olyannak képzeled el, amilyennek te szeretnéd. Ha viszont vannak emlékeid, akkor azok gyakran kísérthetnek.
Ő pedig a csillagokat nézve tudja "pótolni" ezeket. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megindít a története, de mégis ez történt. Szinte éreztem ahogy elöntenek a múlt fájdalmas eseményei és szinte megállíthatatlan volt a folyamat. Mintha kényszerítenének, hogy végignézd a levetített filmet a moziban. Hiába próbálkozol; nem tudsz elszabadulni, amíg a zárójelenetet át nem élted.
Mikor végre visszatérhettem a jelenbe és visszazártam a lelkem poklának ezen ajtaját is; csak bámultam az velem szemben ülő arcot, amihez foghatót sosem láttam. Talán túl gyorsan ítéltem meg őt és sokkal több köztünk a hasonlóság, mint az elsőre tűnhet.

Őszintén szólva a szerkesztés és a javítgatás egyszerre nagy élmény és egyszerre nagyon unalmas, de ahogy olvasom a sztorit ismét kerülget a fangörcs 🥺😂