Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXX.fejezet

Akaashi

A pályaudvaron megcsapott a párás nyári levegő. Hát igen...tikkasztó a hőség, de ez nyáron nem újdonság.
Amikor végre leszállhattam nagyot sóhajtottam. Nem szeretem a tömeget...már hozzászoktam, de ennek ellenére sem jó érzés nyomakodni.
Lassan baktattam a fejemben végiggondolt útvonal alapján, amíg meg nem érkeztem egy épülethez...pontosabban egy komplett házhoz. Kétszer ellenőriztem a címet. Ez lehetetlen! Hiszen ez egy 2 emeletes ház medencével! Mikor írtam Oikawának azt mondta, hogy jó helyen vagyok és reméli vittem egy-két dekorációt. Összevont szemöldökkel néztem le a kezemben lévő szatyrokra. Honnan tudta, hogy hozni fogok valamit?
Nyugalmat erőltetve magamra indultam meg a ház felé, majd a zsebemből elővettem a kulcsot, amelyet korábban maga Oikawa nyomott a kezembe ezzel a megszólalással:
-Már ma beköltözhetnél, bár tudom, hogy ez lehetetlen most a vizsgáid miatt.
Hát ebben igaza van. Jövőhét végén költözöm; cuccaim jó része, már át lett hozva dobozokban, mivel volt rá adandó alkalom (értsd: Iwa és Oikawa felváltva jártak nálam és vittek el egy adag cuccot; ellenvetéseimet figyelmenkívül hagyva).
Végeredményben mindössze néhány ruha és egy-két egyéb apróság hiányzik már csak ide; tulajdonképpen már itt lakom. Még mindig hihetetlen a számomra, de akkor is így van.
Ahogy azonban elfordítottam a kulcsot a zárban feltűnt, hogy az ajtó nyitva van. Ki lehet odabenn? Senki nem említette, hogy jönne.
Ahogy beléptem, hangosan felkiáltottam:
-Iwa; te vagy az?-persze csak tippeltem; kezdett kissé aggasztani a helyzet.
Miután nem kaptam választ, a cipőmet letéve sétáltam beljebb a tágas nappaliba, ahol viszont egy ismerős fogadott.
Háttal nekem, a hatalmas üvegezett falon bámult ki Bokuto. A szatyrok azonnal kiestek a kezemből, a tartalmuk pedig mindenfelé szétrepült. Csodával határos módon nem tört semmi sem ripityára.
Én megdörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e, de meg kellett állapítanom, hogy igen.
De mikor, hogyan, miért? Hogy jutott be? Gondolatban fejbecsaptam magam:Oikawa! Istenem, segíts meg; fogalmam sincs mi vár rám...mire volt ez jó?
A zajra felvont szemöldökkel megfordult és rámnézett. Sokkal jobban nézett ki, mint ahogy emlékeztem. Fekete sportcipő, fekete egyenesszárú farmer, amit egy övvel rögzített. A mellkasán úgyszintén fekete póló feszült az alkarján valamiféle új minta húzódott végig, amit ebből a távolságból nem igazán tudtam kivenni. A haja a szokásos módon volt beállítva; arcán az egyetlen árulkodó jel arra, ami történt a karikás szemei voltak; olyanok, akárcsak az enyémek. Rossz volt látni, hogy ennyire nem tudott aludni a történtek miatt. Azt reméltem, hogy ő mostanra boldog valakivel valahol messze. Vagy már berendezkedett az új csapatával és velük hülyül délutánonként. Az ilyen képzelgések megnyugtattak, miközben megforgatták a szívemben a kést: hiszen nem velem nevet már és nem velem röplabdázik.

Nem tudom mennyi idő telt el, amíg csendben néztük egymást, de annyi bizonyos, hogy ő törte meg a csendet:
-El akartam mondani, hogy szeretlek, és most bizonyosan megértettem, hogy te is szeretsz engem. Amikor Oikawa mindenáron azt akarta, hogy nézzem meg ezt a házat kezdtem sejteni, hogy miről lehet itt szó és ahogy látom, a sejtésem beigazolódott: ez a te házad. Azonban mégis eljöttem, mert tudni akartam, hogy hogy vagy. Majdnem belehaltam abba, hogy ne válaszoljak neked és ne keresselek. Gondolkodnom kellett. És hagynom kellett, hogy te is így tegyél. Most azonban látom rajtad, hogy te is pontosan ugyanazt a szívszaggató fájdalmat és kínt élted át, amit én. Nagyon sajnálom, hogy nem hittem neked. A bizalmatlanságom nem ellened szólt; küzdenem kell a belső démonjaimmal, ahogy te is teszed. Én észre sem vettem, de a döntéseimet nekem is a félelmeim irányították. Máshogyan, mint neked, de rám is hatást gyakorolt. Mostmár viszont nem hagyom, hogy ez legyen. Kérlek mondd, hogy nem játszottam el a végső esélyemet azzal, hogy elmentem. Ha így van, elfogadom a döntésedet, de hajlandó vagyok térden állva könyörögni, hogy ne így legyen -határozott kiállása egy kicsit nagyon kibillentett az addig is törékeny lelki békémből. Szavai pedig egyszerre gyötörtek meg és szabadítottak fel. Úgy éreztem végre igazán lát engem és én is igazán látom őt. Hogy fáj-e, hogy akkor és ott nem hitt nekem? Persze. Hogy emiatt elutasítsam? Soha. Ő a másik felem és soha többé nem vagyok hajlandó távol lenni tőle.
-Tényleg nagyon szeretlek Bokuto Kotarou. Fáj, ami történt, de az még jobban fáj, hogyha nem állhatok melletted. Kérlek maradj velem éjszakára! -fogtam már-már könyörgőre, bár szükségtelen volt.
A reakció pedig nem maradt el. Bokuto futva szelte át a köztünk lévő távolságot és a karjába kapva megcsókolt. Ez a csók most más volt, mint a legutóbbiak. Ezt nem itatta át a szenvedély; ez sokkal inkább volt egy szerelmi vallomás. Telistele érzelmekkel, amiket a tettek jobban megmutatnak, mint a szavak.

Miután sóhajtva elváltunk egymástól fogást váltott és menyasszonypózban cipelt be a hálószobába, ahol megláttam a táskáját a sarokban. Ezekszerint nagyon reménykedett a sikerben. A gondolatra hetek óta először mosolyra húzódott a szám széle.

☆☆☆

Aznap este szeretkeztünk. Ahogy egymáshoz értünk és az események követték egymást az nem volt gyors; nem sürgetett minket semmi. Átéltük a pillanatot, kiélveztük és ezután összebújva aludtunk el.
Hetek óta először pedig nem voltak rémálmaim. Tudtam, hogy biztonságban vagyok...Mellette.

Ahogy újra elolvastam ismét elkapott a fangörcs; ennek orrvérzés lesz a vége 🥺🥺 Annyira imádom Bokutot és Akaashit és jajjj ezek az érzelmek úristen...na jó; befejeztem 😊🤣