Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

VI.fejezet

Bokuto

Ez a meccs valami eszméletlen! Szinte kicsattantam az energiától már a legelején, de most...leírhatatlan, amit érzek. Rég nem játszottunk ilyen kiegyenlített erőviszonyokkal. Máskor rendszerint remekeltünk és ezzel sárba tiportuk az ellenfelet, de nem most!
Nyilván most is csak úgy hasítottam az egyenesekkel meg az átlóimmal, de ellenük ez is kevésnei bizonyult.
Bármikor behúztunk 2 pontot azonnal egyenlítettek, amikor pedig ők törtek előre, akkor mi tornáztuk vissza magunkat.
Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el örömtáncot járni; ebben őszintén szólva csak az érkező nyitások és feladások akadályoztak meg. Jó meg talán egy picit halálra rémített az edző gyilkos tekintete, ahogy rámmeredt, mikor eszembe jutott az ötlet. Szerintem valójában gondolatolvasó, de eddig még nem sikerült bizonyítanom.

A másik csapat térfelén csattanó labda hangja ébresztett rá a nyilvánvalóra: hivatalosan is elhúztunk mégha csak egy ponttal is.
Bevallom nagyon meg akarom nyerni ezt a meccset, mert ezzel talán kicsit lenyűgözöm Akaashit. Szeretnék imponálni neki, ha már eddig nem tettem rá annyira jó benyomást. Ha ezt megnyerjük, akkor azzal felhívhatom a figyelmét, hiszen ő is röplabdázik, nem? Bizonyára tetszik neki, ha valaki jót láthat élesben játszani. És hát nem mindennap mérkőzhet meg Japán top 3 ászának egyikével. Persze, hogy oda meg vissza lesz!

A nyitásjelzéskor gyorsan arconcsaptam magam, hogy koncentráljak végre, mert nem bocsátottam volna meg magamnak, ha egy béna fogadással játszom ismét a kezükre az esélylabdát, ha sikeresen foadják a labdát.
A szervát sajnos igen könnyedén fogadta a liberójuk, de ami ezután történt, az elég váratlan volt. A két szélső ütő egyszerre indult meg! Eddig még egyszer sem csináltak hasonlót, szóval emiatt volt furcsa. Ráadásul annyira nem is gondoltam volna, hogy ilyen ütőkártyát tartogattak a játék végéig. Ahogy végigfuttattam a tekintetem a háló másik oldalán felénk siető ütőkön és a feladón; elkaptam Akaashi mélykék szemének egy villanását, ahogy a 2-esükre nézett. Megvagy!
Nyilván azonnal ugrottunk blokkolni, azt azonban csak ezután vettük észre, hogy az ütés nem jön.
Akkor viszont, hova lett? Oikawa is és én is megnyikkantunk, amikor megláttuk, hogy mi történik valójában. Átvertek minket. Nem is kicsit.
Ez egy hátsó támadás lesz, méghozzá egy gyors.
A labda egy szempillantás alatt csapódott le nálunk a földre, ami felé többen is vetődtek, de sajnos hiába: elérni már senki sem tudta.
Döbbenettel vegyes csodálattal néztem Agaashira és az ászukra. Hiába a sokéves gyakorlat; kijátszottak minket. Ez egyszerre volt ijesztő és döbbenetesen király. Mármint én is akarok ilyet ütni! Méghozzá Akaashi feladásával! Egyszer meggyőzöm, hogy adjon fel nekem egy ilyet! A pontszerzés pillanatában ráadásul mintha megrándult volna a szája széle. A pupilláim szerintem erre vagy kétszeresére tágultak. Mit tettem, hogy kiérdemeljem ezt a látványt? Ezt nevezik mindennapi csodának? Mert én tutira annak éltem meg.
A pontállás persze egyenlítődött, úgyhogy ezután még folytatódott a játék menet, de már nem olyan sokáig, mint ahogy gondolná az ember.
Végeredményben 5 pont került hozzánk és 4 hozzájuk. Ez tényleg egy nagyon durva szett volt; még az előzőeket is bőven felülmúlta taktikázás és eredményesség tekintetében. Hiszen már jócskán túlléptünk a harminc ponton!
A meccsnek egy váratlan csel vetett véget: Oikawa átlökte a labdát Akaashi feje felett.
Erre valahogy senki sem számított náluk, bár az is igaz, hogy nálunk sem. De a lényeg ugyanaz: a labda a földön pattant egy pár centivel a hármas előtt.
Elhangzott a zárósípszó.
A meccset mi nyertük.

☆☆☆

Az edzők ezután jelentették be a közös vacsorát, ami engem nem ért meglepetésként. Mondhatni ez a szokás minden edzőmeccs után. Meg ha jól emlékszem akkor némelyek már a vonaton a húsról áradoztak és hogy mennyit fognak zabálni. Én akkor persze még túlságosan elfoglalt voltam a gondilataimmal, de most az én hasam is megkordult az evés gondolatára.
Ráadásul ehhez jött még a tény, hogy Akaashiék társaságában fogunk enni. Tisztára főnyeremény ez a nap.
Vajon tudok majd beszélgetni egy kicsit Agaashival? Lehet nem olyan jó ötlet...nem is tudom. A meccs alatt nem derült fény a hozzám fűződő érzéseiről, de úgy sejtem még nincs minden veszve. Ha adja magát a lehetőség, akkor cselekszem.

Az étterem felé vezető szinte végtelennek tűnő úton elmeséltem Oikawának, hogy egyszer én is ütök egy olyan hátsó gyorsat mint a másik ász, amire ő csak nevetve annyit reagált, hogy:
-Iwaizuminak hívják, ha nem tudtad volna eddig; Boku-chan lehetnél figyelmesebb is!
Én csak pislogtam kettőt, de aztán zavartalanul folytattam annak ecsetelését, hogy ez a meccs milyen lenyűgöző volt és hogy mennyire várom a legközelebbit. Egy idő után azonban szemet szúrt, hogy nem is figyel rám, úgyhogy rákérdeztem:
-Oikawa, veled meg mi van? Csak nem tetszik neked Iwaizumi? -viccelődtem.
Oikawa erre csak felháborodott arccal elfordult tőlem:
-Boku-chan attól még, hogy te láthatóan belezúgtál a feladójukba az nem jelenti azt, hogy én az ászuk után epekedem. Túl sok romantikus filmet néztél mostanában!-a drámai hatás kedvéért még legyintett is egyet, de az arca egy paradicsom színét öltötte magára. Én persze megragadtam a lényeget:
-Nem is nézek ilyeneket...vagyis nem olyan sokat. Különben is veled néztem meg múltkor is azt a romkomot amit te akartál megnézni!-kiáltottam fel.
-Felejtsd el, amit mondtam. Azt viszont észrevettem, hogy nem tagadtad le azt, hogy beleestél a feladóba -húzódott sunyi mosolyra a szája.
-Oikawa!!!-csaptam tarkón-Még a végén meghallja! Egyébként pedig nem is igaz!
Gyorsan Akaashi felé pillantottam, de szerencsére nem úgy nézett ki, mint aki figyelt volna ránk. Oikawa a reakcióm láttán persze azonnal kuncogni kezdett és vállonveregetett:
-Nyugalom, nem fogok ártani nektek, szerintem aranyosak lennétek együtt. Már csak azt kéne kideríteni, hogy őt érdekled-e úgy.
-Foglalmam sincs, de én nem is kockázatom meg. Inkább leszek csak a barátja, minthogy kizárjon az életéből az érzéseim miatt -mondtam ki hangosan az addig csak gondolatban kötött megegyezésem lényegét.
-Ohh, ha így állunk, hát akkor legyen így -hallatszott a kissé elégedetlen válasz. Toruu hiába is tagadja; imádja a happy endeket.
-Én azért szurkolok neked Boku-chan! -kacsintott rám, amire csak egy szemforgatással és zavart mosollyal válaszoltam. A nagy király sosem tesz re arról, hogy megváltsa a szerelmi életemet.

Mikor megérkeztünk az étteremhez, mindenki sietősen helyet keresett magának. Ahogy beléptünk Oikawa hirtelen lenyomott engem egy székbe, majd rámkacsintva továbbállt,én pedig csak ezután szembesültem az okával. Akaashi mellé kerültem. Ezt tuti direkt csinálta! Egyszer még visszakapja...miért nem tudja lazán kezelni most az egyszer?

A tény, hogy ilyen közel van hozzám egyszerre villanyozott fel és ijesztett halálra. Hiszen lehet, hogy tényleg utál! Akkor viszont ez csak ront majd a helyzetemen...most mi legyen? Szerencsére még nem vett észre engem így csak magamban vívódtam. Valamit sürgősen ki kell talánom. Esetleg gyorsan átülhetek valahova; még nem hallottuk a beszédet a Senseiektől, szóval...
Ebben a pillanatban kezdtek persze bele a mondanivalójukba, úgyhogy ez az esély elszállt. Némán sóhajtva hallgattam őket, majd mindannyian megköszöntük az ebédet és úgy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy hogy lesz, ami lesz; de én megszólítom:
-Agaashi!