Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXI.fejezet

Akaashi

Miután felriadtam nem jött álom a szememre. Aggódtam Bokutoért. Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy esetleg Oikawával tölti az idejét vagy náluk alszik, de ez valahogy nem tűnt valószínűnek. Ha viszont kint járkál akármikor elkaphatja az egyik edző vagy ne adj isten bealszik és komolyan megbetegszik. Az agyam csak úgy ontotta magából a borzasztóbbnál borzasztóbb lehetőségeket. Gondolkoztam, hogy írok Iwanak, de mikor fellépve láttam, hogy 5 órája volt elérhető, beletörődve hajintottam vissza a telefonom a cuccaim közé, ahonnan kecsesen lepattanva ért földet pofára esve. Természetesen ez most annyira hiányzott...otthagytam és hallgatóztam; hátha meghallom a kilincs hangját.
Tudom, hogy elcsesztem, de fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, hogy rendbehozzam. A távkapcsolatokról nem változott a véleményem, a csókot pedig nem lehet meg nem történtté tenni...nem mintha akarnám.
Szerintem ez volt és ez is lesz életem legjobb csókja, úgyhogy igyekeztem az emlékezetembe vésni.
Telik az idő és végre egy halk kattanást hallottam. Visszajött. Gyorsan lehunytam a szemem, hogy ne hozzam még kínosabb helyzetbe és vártam. Bár belegondolva ez teljesen felesleges volt, mivel szinte teljes sötétség borítja a szobát.
Nagyon halkan becsukja az ajtót és egy csúszó hangit hallok az ajtó felől majd egy tompa puffanást. Egy ideig ismét csend volt, majd hallom, hogy feláll és leteszi a cipőit majd halk lépteket és a matrac nyikorgását hallom.
Újfent súlyos csend telepszik ránk, amíg egy halk, erőtlen suttogás üti meg a fülemet:
-Hülyeség azt mondanom, hogy szeretlek, nem igaz? Még szerencse, hogy nem hallod. Szánalmas vagyok. Beleszerettem valakibe, aki nem akar kapcsolatot.
A légzésem ennek hallatán elakad és sehogy sem akar újraindulni. Vajon meg lehet fulladni a légzés hiányától? Őszintén ekkor úgy éreztem, hogy meg is érdemelném, hogy így legyen. Kegyetlen voltam vele...
A suttogást újabb mozgolódás követte, amit egyenletes szuszogás egészített ki.
Én meg... még mindig teljesen le voltam fagyva. Képzelődtem, vagy tényleg azt mondta, hogy szeret? Hogyan? Mikor? Miért? Lehet egyáltalán szeretni valakit egy nap ismeretség után? Hallottam már olyanról, hogy szerelem első látásra, de azért ez mégiscsak túlzás! De mi van, ha igazat mond? Úristen de megbánthattam...de én...tényleg nem vagyok erre képes...nem vagyok én jó ebben. Egyszerűen nem látja vagy nem akarja látni, hogy nem én vagyok a neki szánt valaki...vagy legalábbis nem hiszem...de akkor miért érzem úgy, mintha valaki feltépte volna a melkasomat? Mi ez a szörnyen nyomasztó üresség, ami összeszorítja a torkomat? Az arcomon hirtelen végigfolyik valami...egy könnycsepp...én sírok!?
Gyorsan letörlöm és megrázom a fejem. Nem, ezt nem! Nem fogok sírni! Akármennyire is fáj ez volt a helyes és ha valaki helyesen dönt akkor nem sír!
Fogalmam sincs, hogy meddig folytattam ezt a belső vitát magammal, de egy idő után én is elaludhattam, mert az álmaim újraindultak, mintha csak egy visszajátszás gombot nyomtak volna meg a fejemben.
------------------
Újra ugyanott vagyok, ahol legutóbb. Hiába győzködöm anyát, hogy vigyen el a játszótérre, ő csak megrázza a fejét és biztosít, hogy holnap elmegyünk. Sietve elmegy és itt marad a telefonja. Utánaindulok és a zebránál meglátom. Utána kiáltok és...ott fekszik...olyan sok a vér...hiába rázom nem kel fel...Anya! Anya! Anya kelj fel! Anya ne hagyj itt, ANYA!...
------------------
-Ébredj! Akaashi, jézusom ébredj már! Akaashi!
Egy ismerős hang ránt vissza a valóságba, ijedten cikázó tekintetem pedig megállapodik egy arcon, aki aggódva hajol fölém. Bokuto...talán ordítottam volna? Istenem, de kínos...
-Úristen azt hittem nem foglak tudni felébreszteni...vagy 10 percig hiába szólongattalak és ráztalak! Jól vagy? Rémálmaid vannak? Akarsz róla beszélni?-hadarta el egy szuszra, majd elhallgatott. Az arcán átsuhant néhány érzelem, de végül az értetlenség győzedelmeskedett a többi felett. Látszott rajta, hogy nemrég még aludt: ha jobban megnéztem volna magamnak valószínűleg észrevehettem volna egy nyálcsíkot is a szája szélén, de túlságosan is a hatása alatt voltam az álmomnak. Gyűlölöm, hogy akármit is csinálok nem tűnik el...néha megpróbáltam egyszerűen nem aludni és addig várni míg már az agyam egyszerűen kikapcsol és elájulok a fáradtságtól, de Anya halálra rémült, mikor fény derült erre. Szigorúan megtiltotta, hogy ilyesmihez folyamodjak. Én meg, mivel nem akartam komolyan riogatni őt, ezért abbahagytam. Nemsokkal ezután mondtam azt, hogy elmúlt és nincsenek már rémálmaim. Ő pedig hihetetlenül örült neki...egy pillanatra még én is elhittem, hogy így van. De ez nem a valóság és most ezek a topáz szemek várakozóan vizslatnak...ideje lenne megszólalnom.
-Köszönöm, hogy felébresztettél; Igen, minden rendben, igen rendszeresen és nem-válaszolom meg minden kérdését egy mondatban mielőtt alaposabban végiggondolnám, hogy mit akarok mondani. Nem akartam tovább váratni a válaszokkal.
De ha jobban belegondolok...bevallottam, hogy rémálmaim vannak!
Bár mindenkivel megesik...és különben is miért lenne kínos ezt elmondani neki? Nem fogja úgyse senkinek se elmondani...nem olyan ember ő. Ezenkívül egy megértő valakinek látszik; nem most fog ítélkezni...Ráadásul nem nagyon fogunk találkozni ezek után, úgyhogy nem is számít-nyugtattam magamat némán.
Mikor felpillantottam, akkor szúrt szemet, hogy Bokuto ismét várakozóan tekint rám.
-Bocsánat, megismételnéd? -néztem rá kissé zavarodottan.
-Anyukáddal élsz nem?-kérdezi kíváncsian, mire összevonom a szemöldököm. Most komolyan, ez a srác valami gondolatolvasó? Sose említetten semmit az anyámról neki...
-Honnan tudod?
-Hát Oikawa és a barátod beszélgettek és ő mondta, hogy anyukád nem volt otthon és üres volt a ház.
Ebből arra következtettem, hogy vele laksz és hogy apukád vagy máshol él vagy már elhunyt. Remélem nem ijesztettelek meg vagy következtettem hülyeséget -neveti el magát zavartan, miközben a végigsimít a tarkóján.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire figyelt. Azt én is hallottam, hogy Iwaizumi mit mondott, de azt nem sejtettem, hogy ő is hallotta. Figyelmesebb, mint gondoltam. Ráadásul, milyen gyorsan rakta össze a kirakóst...szinte már riasztóan hamar szúrta ki az oda nem illő infót...de ő most valahogy mégsem ijesztett ez meg. Mellette nem éreztem fenyegetve magamat. Ráadásul jogos...gondolom más is fültanúja volt a dolognak-reagálom le a furcsa szituációt és igyekszem megnyugtató pillantással a szemébe nézni.
Ekkor tűnt csak fel, hogy milyen közel is van...ha egy kicsit lejjebb hajolna én pedig feljebb akkor...
Valószínűleg neki is valami hasonló jutott eszébe, mert hirtelen felállt és leült a saját ágyára. A köztünk lévő távolság szinte fényéveknek hatott ebben a pillanatban.
-Tudod, nekem elmondhatod, hogy mi baj...nem egészen értem, hogy mi történt veled, de ha jól sejtem, akkor köze van anyukádhoz -ajánlotta fel miközben a kezeit a lába alá szorítja.
Ezután csendben vár és figyel.
Miért ilyen kedves velem?
Ahogy csendben várakozik nem bírom megállni a kérdést:
-Miért vagy velem ilyen kedves?-a hangom reszelős; mintha berekedtem volna...valószínűleg ez is a helyzet.
Egy ideig nem válaszol; láthatóan ő is elgondolkodik ezen.
-Mert kedvellek és attól független, hogy visszautasítottál még nem fogok bunkózni-a hangja kezdetben kissé sértetten csengett, de a végére inkább csak szomorú volt. Engem pedig azonnal elöntött a bűntudat.

Arra jutok, hogy megérdemli, hogy elmondjam neki. Elvégre ő vert fel; ha rajtam múlna még mindig abban a hülye álomkalitkában vergődnék.

Elmondok neki amennyit csak jelenleg lehetséges. Az kevésben tér el a teljes valóságtól.
Tudom, hogy az anya téma neki sem egy nyugodt történet, úgyhogy komolyan megérdemli, hogy a lehető legőszintébb legyek vele. Ráadásul nem kis dolog, hogy nekem mesélt az anyukájáról...nem úgy tűnt, mint aki ilyesmit úton-útfélen elmesél.
Ezzel együtt újra eszembe jutott a vallomása...tényleg ennyire fontos lennék neki, hogy ilyen komoly dolgokról is mesél nekem?

Akaashi szemszöge is itt lenne, remélem tetszik. Még este megeshet hogy felteszem a folytatást, de lehet hogy az kár holnapra marad...kell egy kis fokozatosság azt mondják, nem igaz? ✨

----------------
Remélem senkinek sem fáj, hogy néhol otthagytam a régi írói megjegyzéseket; bevallom eszembe juttatnak egyet s mást. 🤷‍♀️
Most így este felteszek még fejezeteket és aztán ki tudja? Lehet holnap már kinn lesz az egész; szép estét mindenkinek! 🤗😏📖