Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

VII.fejezet

Akaashi

Amikor a labda tőlem alig egy karnyújtásnyira pattant le a földre lefagytam. Tudom, én is szoktam cselezni feladóként és rendszerint számítok is hasonló húzásokra, de most mégsem mozdultam időben. Ha csak egy lépést teszek vagy kinyújtom felé a karomat...A meccset záró sípszó szakította félbe a gondolatmenetemet, amit egy beszélgetés követett a Fukurodani senseiével és edzőjével. Elmondták az észrevételeiket és megdícsértek minket, mert látják bennünk a potenciált és szívesen játszanának velünk máskor is edzőmeccset, ami mindkét csapatnak igen előnyös lenne. Én erre az ötletre vállat vontam, hiszen mit mondhattam volna? Szívesen játszom, de nem ragaszkodom ahhoz, hogy ellenük. Mondjuk az is igaz hogy a meccs önmagában egyedülálló volt, talán mégiscsak jó lehetőség lenne az iskolák közti szorosabb kapcsolat.
Végül mégegyszer megköszönték a lelkes munkánkat és kértek, hogy menjünk el közösen enni valahová.
Természetesen ezt az ötletet hangos ováció követte, amiből leszűrhető a beleegyezés.
De hiába őrült meg mindenki az étel gondolatától; nekem meglehetősen ambivalens érzelmeim voltak a közös étkezéssel kapcsolatban.
Még több közös idő Bokutoval? Hát nem is tudom. Még mindig elég sokkoló a viselkedése a számomra, bár az is igaz, hogy nem teljesen rossz értelemben. Ráadául nem csak a jelenléte a sokkoló, hanem a reakcióm is. Rég nem volt az életemben ennyi izgalom, mint amennyit ő egy délelőtt alatt hozott magával. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz ez. Akkor még persze nem tudtam, hogy mi vár rám.

☆☆☆

Az étteremhez vezető utat gyalog tettük meg, mivel nem volt olyan messze és addig is tudott mindenki beszélgetni anélkül, hogy a busz idősebb utasai felháborodott arccal pisszegnének. Akárhogy is nézzük egy halomnyi tizenéves srác nem épp csendes jelenség.

Én nagyrészt Iwaval beszélgettem, aki magához képest rettentő izgatott volt attól, hogy gyakrabban fogunk találkozni Oikawaékkal.
Erre a kijelentésére kérdőn felemeltem a szemöldököm, de ő feltűnően nem reagált rá semmit. Nem tudom mit rejteget, de előbb vagy utóbb úgyis kénytelen lesz elmesélni. Ahogy ismerem; ez bármi féle kérdezősködés nélkül meg fog történni, mivel ha lelkes valamivel kapcsolatban nem bírja sokáig megállni, hogy meséljen.
Tőlünk nem messze sétált az emlegetett Oikawa és a zavarbaejtő legjobb barátja, Bokuto. Az utóbbi igencsak lelkesen imitált ütéseket, amelyeket egy sor magyarázat kísért. Oikawa csak mosolygott és néha elnevette magát, amikor épp valami vicceset hallott. Azonban meglehetősen gyakran pillantgatott felénk, mintha várna valamire. Nem tudom, hogy mi lehetett az a valami, bár már nem is számított, mivel történések nélkül érkeztünk meg. Belépve mindenki helyet foglalt, majd mindkét Sensei ismét megköszönte a lelkes munkát és megkezdődhetett a vacsora. Ami nekem addig fel sem tűnt az az, hogy ki is ül mellettem. Ez akkor realuzálódott bennem, amikor megszólított a már-már szokásosan lelkes hangján.
-Akaashi!

Ezt nem hiszem el.
Hogy a fenébe került pont ő mellém? Számítottam arra, hogy vegyesen ülünk majd de arra nem számítottam, hogy Bokuto kerül majd a tőlem jobbra lévő helyre. Vajon direkt csinálta?
Miután felé fordultam szerintem vagy fél percig csak hülyén nézhettem rá, mert aggódón faggatózni kezdett: -Minden rendben? Jól vagy?
-Igen, persze. Csak megleptél -válaszoltam a tőlem telhető legnyugodtabban.
De hogyan is lehetnék teljesen nyugodt, mikor ennyire közel van hozzám? A tőlem nem is olyan messze ülő Iwaizumi felé pillantottam, aki az arckifejezésem láttán csak mosolyogva rázta a fejét. Ezekszerint akkor megint magamra maradtam vele. Köszi Iwa-chan!
Láthatóan zavarom a szomszédomat cseppet sem zavarta, mert csak úgy elárasztott kérdésekkel:
Hány éves vagyok? Mióta röpizem? Mindig is feladó akartam lenni? Közel lakom az iskolához? Szeretem éjjel a csillagokat nézni? És még rengeteg minden mást, amire már-már automatikusan válaszoltam. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a nagy érdeklődést, viszont sosem kérdezett semmi olyat, ami túlságosan személyes lett volna, így nem haragudtam érte. Csak eddig sosem kiváncsiskodtak irántam ilyen szinten. Egyébként honnan ez a nagy érdeklődés? Valószínűleg az utóbbit hangosan is kimondtam, mert hirtelen megállt és elgondolkozott.
-Csak szeretnélek jobban megismerni-felelte kissé zavartan, majd kissé szégyenlősen elmosolyodott. Még most is meglepő volt, hogy mennyire könnyen leolvasható róla, amit gondol. Az érzései mintha az arcára lennének írva, de ha esetleg mégsem egyértelmű, akkor a szeme elárulja. Van egy olyan érzésem, hogy nem mindig őszinte a jókedve, de ehhez nyilván semmi közöm.
Az ebéd idejét végigbeszélgettük és rá kellett jönnöm, hogy komolyan megkedveltem Bokuto. Ami viszont nagyon nem jó. Elvégre pár havonta ha látni fogjuk egymást akkor már sokat mondtam! Emellett pedig azt is fontos megjegyezni, hogy mindenkivel ilyen közvetlen, ami azt jelenti, hogy ő nem viszonozza ezeket az érzéseket.
Amúgy sem lenne jó ötlet kikezdeni vele.
Fogalmam sincs, hogy most mit csináljak. Vagyis inkább azt mondanám, hogy az agyam mást súg, mint az eszem. Ezt az ellentmondást nem lesz egyszerű feloldani...