Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XV.fejezet

Akaashi

Amikor megláttam, ahogy lelkesen leveti magát a földre és a fejét felkapva azonnal fürkészni kezdte az eget tudtam, hogy ez egy remek ötlet volt. Egyrészt lenyűgöző látványt nyújtott csillagnézés közben (nagy örömömre); másrészt viszont itt nem valószínű, hogy bárkivel összefutunk és tudunk beszélgetni is. Ahogy próbáltam témákat találni, amik alkalmasak lennének ebben a szituációban én is az ég felé fordítottam az arcom. Az esthajnalcsillag ragyogó irányítóronyként szuperált az egyébként békés óceánra emlékeztető sötétségben.

Egyre inkább elmerengtem magamban és az idő múlása számomra érzékelhetetlenné vált. Gondolom túl sokáig álhattam ott mellette, mert Bokuto kedves hangon rámparancsolt:
-Na, feküdj ide mellém, sokkal jobban látni úgy mindent! Ha nem akarsz feküdni, akkor meg legalább ülj le; olyan furcsa, hogy csak úgy álldogálsz!
Mikor lenéztem arra a helyre ahova a keze mutatott azonnal megállapítottam, hogy veszélyesen közel lenne hozzá. Nekem ezek az érzések teljesen újszerűek,ha más nem akkor intenzitás terén, úgyhogy óvatosnak kell lennem. Fogalmam sincs miféle őrült dolgot csinálnék, ha néhány centire tőle feküdnék.
Az életemben mindig mindent kézbentartottam és arra törekedtem, hogy minden úgy menjen, hogy ne legyen probléma. Ezt hívják biztonsági játéknak, nem?
A lényeg, hogy azok után, hogy csak úgy a semmiből mondtam ki hangosan az ötletemet, úgy sejtem, hogy Bokuto közelében nem vagyok olyan megfontolt, mint amilyen szoktam lenni. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem. Kicsit olyan, mintha hirtelen elengedném az irányítást és hagynám, hogy a maga medrében folyjanak az események. Ez kissé aggasztó a számomra.
Pont ezért is szavaznék arra, hogy ez szörnyű. De ha belegondolok, hogy anya mindig azt mondja, hogy kockázatot kéne vállalnom néha, ha ki akarom élvezni a fiatalkoromat, akkor elönt ez a hülye bizonytalanság, hogy talán tényleg kihagyok valami nagy dolgot. A másik oldalról viszont ő aztán tudhatná, hogy a kockázat mihez vezetett már egyszer!
A kezem ökölbe szorult. Meghoztam a döntést. Egyelőre maradunk a biztonságos megoldásnál. 
Miután erőszakkal kiengedtem a kezem szorítását; tisztes távolságban elhelyezkedtem Bokuto mellett és fekve kezdtem el az eget fürkészni. Igaza volt. Ez így sokkal, de sokkal jobb! Mintha egy hatalmas sötét paplan borítana el minket. Egyszerre megnyugtató és tekintélytparancsoló. Az embernek olyan érzése van tőle, mintha lenne valami hatalmasabb nála és a döntéseink csak részben hatnának ki a sorsunkra. Ez persze emlékeztett az előbbi gondolatmenetemre, hogy úsznom kéne az árral és megforgattam a szemem. Komolyan igaza lenne vagy csak megártott a sok edzés?

Ahogy kissé bamba fejjel elkezdtem a napi túlgondolásomat az érzésem lett, mintha valaki figyelne. Amikor pedig oldalra fordítottam a fejemet észrevettem, hogy Bokuto nem az eget nézi, hanem engem figyel. De nem azzal a szokásos kedves nézéssel. Valami sokkal érdekesebbel. Azok a topázos szemek úgy ragyogtak és olyan dolgokat ígértek, amit el sem tudtam addig képzelni. Nem tudnám lefordítani az üzenetet, amit közvetíteni próbált felém, de az biztos, hogy a szívemben remény gyúlt tőle; évek óta először.
Akaratlanul is közelebb mozdultam felé, annyira megbabonázott a tekintete. Ahogy én közelebb mozdultam, úgy ő is, míg végül csak pár centire voltunk egymástól.
-És most mi lesz? -gondoltam magamban, miközben szakadatlanul fürkésztem azokat a  lélegzetelállító szemeket.

Egy rövidebb rész Akaashi szemszögéből 🤗 Igyekszem a héten kitenni a folytatását ennek az estének, de szeretném a tőlem telhető legjobb változatot adni nektek, úgyhogy várni kell még rá ❤