Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

IX.fejezet

Akaashi

Az ebéd végén hangos tapsolással hívta fel a figyelmünket az edző. De mivel ez persze nem működött egy csapatnyi hevesen vitatkotó fiúnál; végül a síp hangja hasított a levegőbe, mire mindenki vigyázba vágta magát ültében. Egy kis torokköszörülés után bele is kezdett:
-Tudom, hogy mindenki még mindig nagyon izgatott az új ismeretségei miatt, viszont van egy bejelentenivalóm. Az elkövetkező két napban még itt maradnak velünk a Fukurodani Akadémia játékosai és ezalatt az idő alatt közös programok is lesznek. Annak érdekében, hogy a lehető legtöbb időt tudjátok együtt tölteni, úgy döntöttünk, hogy egy közös szálláshelyen fogunk éjszakázni. Nyugalom, természetesen mindenki szüleit értesítettük, akik egyetértettek a döntésünkkel. Arra kérnék mindenkit, hogy pakoljon össze otthon és utána itt a bejárat előtt találkozzunk egy óra múlva -fejezte be, mire azonnal újraindult-immár halkabban-a sugdolózás.
Egy pár perc elteltével a csoport nagy része lelkesen kezdett el felpattanni a székéről, miközben azt beszélték meg egymással, hogy ki mit fog magával hozni.
Igyekeztem uralkodni az érzéseimen, amik igencsak vegyesek voltak. Döbbenet, izgatottság és félelem? Az utóbbit nem igazán tudtam hova tenni, de nem is volt idő arra hogy ezzel foglalkozzak. Ez a helyzet; kénytelen leszek elfogadni; mégha kicsit riasztó is elsőre az ötlet hirtelensége...vagy esetleg ez volt az eredeti terv is? Elvégre honnan lenne cuccuk azoknak, akik Tokióból jöttek? Akkor viszont miért nem említették ezt előbb? A kérdéseim egyre csak sokasodtak, de beláttam, hogy ezzel nem jutok előbbre; főleg, hogy válaszokat nem fogok kapni egyhamar.
Ennek hatására félretettem őket egyelőre és tervezni kezdtem az előkészületeket.
Elvégre be kell még pakolnom és vissza is kell érnem.
Ekkor realizáltam, hogy már most késésben vagyok, ha nem sprintelve teszem meg a távot hazáig.
Ezután sietve hagytam el a helyszínt; észre sem véve a nyomomban loholó Iwaizumit.

☆☆☆

Ezt nem hiszem el. Ezt komolyan nem hiszem már el. Már megint itt van. Miért nem tud minket végre békénhagyni? Hogy lehet, hogy egy ilyen alakkal "áldott" meg az ég?? Mivel érdemeltem ki ezt? Iwaizumi aggódva nézett rám, mivel pontosan tudta, hogy ki áll-pontosabban próbál megállni a lábán-az ajtónk előtt. Az apám. Ha lejet még annak nevezni. Talán a születésemhez hozzájáruló személy megfelelőbb lenne, de azt túl hosszú lenne kimondani, úgyhogy marad az "apa". Én egy jó pár éve úgy tekintek magamra, mint akinek nincs apja. Mert egy apa az törődik a gyerekével, nem igaz?
Ahogy szokásosan végigmértem a borostával keretezett fakó arcát és az üveges szemeit pontosan tudtam, hogy miért jött megint. Pénzt akar. De hogy mennyit? Azt ember tudja. És hogy miért adok neki mindig pénzt? Mert távol akarom őt tartani magunktól. Nincsen túl jó hatással mások életére. Amióta történt a baleset azóta nem tudta összekaparni magát a padlóról. Folyamatosan csak iszik és csoda, ha józanon látja az ember. Szerencsére nem velünk él, de időközönként mégis feltűnik, hogy megkeserítse az életemet. Sajnos nem tudom mit tehetnék hosszú távon azért, hogy eltűnjön. Elvégre nincs annyi pénzem, hogy csak úgy lefizessem véglegesen vagy legalább elköltöztessem magunkat egy másik helyre ahol nem talál meg. Szóval teszem azt, amit eddig is. Adok neki valamennyit amivel elvan egy időre és utána igyekszem elfelejtkezni arról, hogy ez a találkozás egyáltalán megtörtént. Nem tudom, hogy anno miért az ivás mellett döntött, de már nem is érdekel. Kisgyerekként még az ember felnéz az apjára, de ha az folyamatosan csak részegen fetreng a kanapén, akkor egy idő után ez a csodálat megszűnik.
Végülis önkéntesen távozott, mert úgy látta, hogy csak útban van és egyébként is messze vannak a kocsmák, ahol a napjai nagyrészét eltölti. Ez történt nem sokkal kevesebb, mint 10 éve. Azóta pedig pár havonta, ritkán csak évi egyszer de megjelenik.
A találkozásaink sosem kellemesek, de szerencsére nem szokott jelenetet rendezni, hogy felkeltse a figyelmet vagy valami hasonló. Még az hiányozna, hogy a szomszédok más szemmel nézzenek ránk az ő viselkedése miatt.
Ahogy meredtem az apámra haloványan emlékeztető múmiára; hirtelen leesett  hogy már vagy 10 perce állok és csak bámulok ki a fejemből és ha így folytatom, el fogunk késni. Ha Iwa nem is; én tuti.

Lerázva magamról bármilyen rosszérzést; hozzá sem szólva csak meglökdöstem és a kezébe nyomtam a szokásos összeget, amit ő egy mosollyal kísért bólintással "köszönt meg", majd pedig eloldalgott. Legalább nem próbál úgy tenni, mintha ez normális vagy elfogadható lenne és nem kezdeményez beszélgetést. Bár az is lehet, hogy ez nem az ő előzékenysége, hanem szimplán nem tud kinyögni egy szót se; annyira be van állva. A gondolattól elöntött az undor érzése és hiába próbáltam ezt leseperni magamról.

Bizonyára kívűlről sem volt ez olyan szívderítő jelenet, mert Iwaizumi aggodalmasan figyelt engem és láthatóan mondani akart valamit, amikor én megszakítva ebben megráztam a fejem és szó nélkül berohantam összepakolni. Nem akarok az apámhoz fűződő kapcsolatomról beszélgetni. Vagy inkább annak hiányáról. Bár az is igaz  hogy ez inkább valami abnormális csonka változata az emberi kapcsolatoknak.
De ennek ellenére sem beszédtéma. Sem most, sem máskor. Ez egy olyan dolog, ami se nem vidám; se nem vicces. Jó volna, ha lenne ilyen történetem is apámról, de ha volt is; azok mind megfakultak az újak mellett.

A házban néma csend fogadott, ami teljesen érthető hiszen ilyenkor Anya is munkában van. A megszokott környezet valamicskét lenyugtatott, ami most kifejezetten kellett. Egy pillanatra belevetettem magam az ágyamba, mielőtt a táskámat előkapva bedobáltam a szükséges eszközöket és ruhadarabokat aztán behúztam a cipzárokat. Egy almát felkapva a pulton lévő kosárból kiléptem az ajtón és bezártam magam után.
Nem sokkal később megjelent Iwa is és ezután néma csendben tettük meg az utat az étterem felé. Látszott rajta, hogy leadott arról, hogy megbeszéljük ezt. Kicsit sajnálom őt, hisz segíteni akar, de egyszerűen nem tud. Hálás vagyok azért, hogy képes legalább ettől eltekinteni és úgy viselkedni velem, mint mindig. Ez számomra kész csoda mostanság.