Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXII.fejezet

Bokuto

Komolyan mondom, hogy még sosem rémültem ennyire halálra, mint az előbb.
Már egy ideje aludhattam, amikor kiáltozás vert fel. Azt hittem, hogy valakit megtámadtak, de ahogy felültem; láttam, hogy Akaashi vergődik az ágyában és ő kiáltozik sírva.
Először úgy tűnt, hogy ébren van, de mikor nem reagált a szólongatásra; leesett, hogy rémálma van. Nem is akármilyen. Az anyjáért kiáltozott és hogy ne hagyja itt.
Mikor végre sikeresen felkeltettem a szemei könnyesek és kétségbeesettek voltak, mint aki olyat látott, amit senkinek sem lenne szabad. Mi a franc történhetett vele?
Mikor láttam, hogy már velem van és nem ott; faggatni kezdtem, de nem igazán akarta elmondani, hogy mi volt ez.
Tudom, hogy nem vagyunk közeli barátok, de én ennek ellenére olyan dolgokat meséltem el neki, amit szinte senki sem tud rólam. Ezek után rosszulesett, hogy ennyire bezárkózik.
Az arcán látható volt, hogy küzd magával és végül döntésre jut; reméltem, hogy a elnyertem a bizalmát. Szeretnék vele beszélni erről...nem önzésből, hanem miatta. Ez tuti nem egészséges és ha jól sejtem nem sokan tudnak róla.
Ahogy az arcát jobban szemügyre vettem meglepő felfedezést tettem:
Az arcát mintha elöntötték volna az érzések és egy hatalmas káoszba fulladtak volna. Döbbenetes volt. Valószínűleg a félálmos állapot okozta ezt nála, de ennek ellenére is jó volt látni, hogy mit gondol éppen.
Egy kelletlen kérdés és egy kisebb várakozás után nagyot sóhajtva kezdett bele a mesélésbe:
- 8 éves voltam. Akkoriban ismerkedtem meg Iwaizumival a közeli játszótéren és csak ott futottunk össze, mert akkor még nem a szomszédban lakott. Szinte minden délutánt ott töltöttem, mert Anya örült, hogy végre lett egy barátom.
Ha jól emlékszem egy csütörtöki nap történt. Apa már rég elment dolgozni...mindig csak dolgozott...anya viszont otthon volt úgyhogy megkértem, hogy vigyen el a játszótérre, de mondta, hogy dolga van.
Végül otthon hagyott engem, de megláttam az asztalon a telefonját, úgyhogy utánaindultam, hogy odaadjam. Éppen egy zebrán ment át, amikor utánakiáltottam és...-itt elakad a lélegzete, mint akinek nagy fájdalmai vannak; láthatóan küzd magával és az emlékekkel-...és eltereltem a figyelmét. Ezután pedig elütötte egy autó. A sofőrtől már egy héttel azelőtt elvették a jogosítványát ittas vezetésért, de ő ismét volán mögé ült. Én pedig teljesen tehetetlen voltam.
A rendőrök hisztérikus állapotban vittek engem haza utána.
Azóta sok idő eltelt, de... úgy érzem, hogyha akkor nem kiáltottam volna utána akkor talán...-itt ismét megakadt; láthatóan nem tudja mit mondjon.
Egészen eddig csendben maradtam, de nem voltam képes tovább magamban tartani azt, amit gondoltam:
-Nem a te hibád volt-jelentem ki határozott hangon.
-Mi?-néz rám értetlen arccal. Láthatóan fel se fogta, amit mondtam
-Nem. A. Te. Hibád. Volt. Érted? -a nyomaték kedvéért vállon ragadom és úgy nézek abba a végtelenül elgyötört szempárba. Nem bírom nézni, ahogy szenved...nem viselheti ezt a terhet élete végéig...
-Hiszen gyerek voltál! Nem tudhattad, hogy ez lesz...a sofőr tehetett róla, aki nem figyelt oda. Neked ehhez semmi közöd nem volt. Nem tudtad volna megakadályozni, hogy megtörténjen. Viszont meg kell bocsátanod magadnak, mert ez nem egészséges -fejeztem be a monológomat, ami láthatóan mély benyomást tett rá. Vagy legalábbis azt hiszem, mert eddigre nem volt már teljesen nyilvánvaló, hogy mi is jár a fejében.
-Tudod, rengetegszer mondták már ezt nekem, amióta történt ez az egész és egyszerűen nem tudtam elhinni nekik. Nem mondom, hogy neked elhiszem, de mindenképpen igyekszem elgondolkodni ezen megint. Tudom, hogy ez nem megoldás, de csak ennyit tudok mondani-tekintett fel rám kissé félénken, ahogy befejezte.
Elégedett vagyok. Egyelőre.
Bíztatóan rámosolyogtam és leültem mellé az ágyra, amire egy kicsit összerezzent, de nem mozdult.
Ahogy csendben üldögéltünk, próbáltam kiötölni valami megoldást, ami segíthetne neki elaludni rémálmok nélkül, de nem igazán jutott eszembe semmi meggyőző.
Egy ideig mindketten elmerültünk a gondolatainkban, de váratlanul megtöri a csendet:
-Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, miután visszautasítottalak, de nem aludnál velem?
Erre odakaptam a fejem, de ő feltünően kerülte a tekintetetemet. Hogy aludjak vele? Ez meg honnan jött? Mivel látom, hogy nagyon zavarban van ezért gyorsan kinyögök egy bizonytalan igent, amire viszont ő nézett rám egy kissé meglepve. Mégis mit gondolt? Hogy élből visszautasítom? Végülis megtehettem volna, de nem akarom. Ha ez neki valahogy segít, akkor képes vagyok együttélni a tudattal, hogy vele aludtam. Na jó, kimondottan tetszik az ötlet. Bárcsak mások lennének a körülmények!
Kényelmesen elterülök az ágyán, majd lassan magamhoz húztam. Elsőre érződött, hogy zavarban van, de aztán a mellkasomra hajtotta a fejét és megnyugodott. A pulzusom persze azonnal az egekbe szökött, de remélhetőleg ezt ő nem vette észre. Elsuttogtam egy jó éjszakát és igyekeztem elaludni. Még félálomban hallottam Akaashi hangját:
-Jó éjszakát Bokuto!

Sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részeket; nehezen illesztettem be a szerkesztést a félévi rohanás mellé; remélem azért tetszenek és köszönöm az eddigi vote-okat! ❤
-------------
Imádom, hogy folyton lóhalálában próbáltam kitenni mindent nektek; de újra itt a folytatás 😏😂❤