Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXXIII.fejezet

Bokuto
A búcsú most sem volt kellemes, de most tudtam, hogy nem szól örökre. Túl leszünk ezen a héten és utána minden újra visszaáll az ideális kerékvágásba. A tetoválásra pillantva ráadásul azonnal elönt a melegség...hiszen lett egy páros tetkónk! Mekkora királyság már!

☆☆☆

A héten megszámlálhatatlan alkalommal néztem rá a bal karomra és ilyenkor azonnal eszembe jutott Keiji...magára tetováltatta a nevemet! Nem akartam hinni a szememnek, mikor elkészült. Ez több, mint egy ígéret vagy egy eskü. Ez a bizonyíték rá. Ránk. Oikawa szerint ilyenkor mindig bárgyún mosolygok, de én csak megforgattam erre a szemem. Kit érdekel, ha egyszer ennyire boldog vagyok?

Jut eszembe, Oikawa. Amikor hazaértem és az állomáson várt rám én szó nélkül vállonbokszoltam, mire ő sértett hangon ennyit szólt:
-Ennyire nem kell hálásnak lenni, Boku-chan!
-Hálás vagyok neked, de tudod te, hogy mennyire ideges voltam? Szerencséd, hogy nem lett semmi gond -nevettem el magam, mire ő is nevetni kezdett. Látszott rajta a megkönnyebbülés, ezidáig kimondottan nyomasztotta valami...nem gondoltam volna, hogy a mi helyzetünk ez a valami.

Hazafelé ezután mesélt nekem a kapcsolatáról Iwaizumival és arról is, hogy mik voltak az előzmények. Meglepett, hogy ilyen nagy múltjuk van, mindenesetre örültem nekik. Jól kiegészítik egymást; szerintem sokáig együtt lesznek...nyilván nem jósolhatok meg semmit, de azért én drukkolok.

☆☆☆

A vizsgahét komolyan csigalassúsággal telt. Mintha minden perc egy évszázad lett volna. Eleve nem szerettem a vizsgákat, de most hogy emiatt kell távol lennem Keijitől, annál jobban utáltam. Mikor lesz már vége?
Annyi előnye azonban volt annak, hogy itthon voltam, hogy megbeszéltem a családi vacsorát vasárnapra és meghívtam Oikawáékat is, hiszen ők is családtagok a szememben. Alig várom, hogy mindannyian összeüljünk és ismerkedjünk!

☆☆☆

Amikor az utolsó vizsga is lezárult és megköszönték a munkánkat én szinte kirontottam az épületből. Na végre!
Otthon bedobáltam a maradék cuccomat (a legtöbb már át lett szállítva az otthonunkba) és kivágtattam az állomásra, ahol a lehető leghamarabbi járatra felszállva indultam útnak.
Hiába a videochat és a telefon; itt az ideje, hogy végre együtt lehessek az én szerelmemmel. Láttam rajta, hogy nem tudott aludni nélkülem; mostmár viszont nem kell majd emiatt aggódnia. Ahol ő lesz, ott leszek én is, és fordítva. Semmi sem választhat minket szét többet.
A vonatról szinte leugrottam, majd végigvágtattam a pályaudvaron Őt keresve, és mikor megpillantottam, még nem vett észre engem; így futva tettem meg a köztünk lévő távolságot. Amint odaértem, a  nyakamba kaptam és megpörgettem, miközben beszívtam az illatát.
-Annyira hiányoztál-mondtuk pontosan egyszerre, mire kacagásban törtünk ki. Mostanság elég gyakran mondjuk ki ugyanazt egyszerre...szerintem ez nagyon aranyos; a többiek véleménye pedig nem érdekel.
Miután leeresztettem a földre kézenfogva baktattunk el hazáig, ahol belépve hamar lekerült rólunk minden az érintkezést akadályozó ruhadarab és egyéb dolog. Nemsokkal később már az ágyban voltunk és azon az estén nem sokat aludtunk.

☆☆☆

-Tudod te, hogy mennyi időbe telne ennek a kivitelezése? -ráncolta a szemöldökét hitetlenkedve, mire csak elmosolyodtam. Hiszen ő ezt nem értheti; de egyszerűen szükségünk van egyre!
-Pontosan tudom, de nem véletlen tartogattam egy igen nagy összeget erre -mondtam nyugodt hangon és igyekeztem magabiztos lenni. Ebből most nem engedek. Igen is fontos!
-Tudod nemcsak nekem lesz majd hasznos; a gyerekek is megtanulhatnak rajta egy s mást. Tökéletes lenne arra, hogy családilag tudjunk játszani! -vetettem be a szerintem vitathatatlan érvet. Hiszen ki ne szeretne a kertje végébe egy hatalmas fedett röpipályát! Na ugye, hogy senki nem mondana nemet!
-Gyerekek? Családilag? -nézett rám zavarodott arccal; ekkor fogtam fel tudatosan, hogy mit is mondtam.
-Hát...nem most...meg persze, ha nem szeretnél örökbefogadni azt is megértem -nevettem fel kissé kínosan, miközben a tarkómra simítottam a kezemet. Miért beszélek ilyenekről? Hiszen még csak most jöttünk össze...el fogom ijeszteni...rossz Bokuto...nem szabad! Igyekeztem nem mutatni,hogy magamat szidalmazom éppen, de gondolom nem voltam túl sikeres, mert így szólt:
-Nincs ellenemre az ötlet, csak meglepett. Még egy kicsit korai lenne; egyelőre csak magamnak akarlak -mosolygott rám. Na jó, hogy lehet ennyire tökéletes??? A világon mindenki irigykedhet, nekem van a világon a legjobb pasim!
-Nem kell fényezni az egómat, de csak hogy tudd nekem van a világon a legjobb pasim; nem neked -szakította meg a gondolataimat.
-Miért mondjuk ki állandóan hangosan a gondolatainkat? -néztem rá kissé zavartan, mire megvonta a vállát.
-Halvány lila gőzöm sincs. Talán ezt váltjuk ki egymásból vagy ilyesmi.
-Na, de akkor sikerült meggyőznöm téged? Lehet egy röpipálya a kertünkben? -vetettem be a kiskutyatekintetem, ami egy beletörődő sóhajt váltott ki belőle. Győzelem! Lelkesen szökdécselve szeltem át a köztünk lévő csekély távolságot és elkezdtem puszikkal beborítani az egész arcát, amitől heves nevetés kezdte el rázni a testét.
-Boku, ne csináld! -nevetett tovább és próbált eltolni magától. De mindketten tudtuk, hogy nem is akarja, hogy abbahagyjam. Végül a csengő hangja zavart meg minket; kérdőn néztünk egymásra, de egyikünk se tudta ki lehet az. Hiszen nem hívtunk senkit.
Az ajtót kinyitva nem várt vendégek furakodtak be mellettünk.
-Mikor akartatok minket meghívni? Tiszta szégyen, hogy nem kaptunk semmi hála vacsit vagy ilyesmi, hogy ennyit segítettünk -viccelődött Oikawa miközben letette a szatyrokat, amikkel tele volt a keze. Iwa csendesen lépett el mellette és biccentett mindkettőnknek. Úgy tűnik neki nincs mondanivalója.

-Miért jöttetek? -kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebben. Nem tetszik, hogy itt vannak. Általában nem zavarnak, de még kettesben akartam maradni Keijivel.
-Arra juttottunk, hogy elég volt a nászútból és ideje fogadnotok másokat is; amúgy is tudni akartam, hogy hogy boldogultok -Oikawa arca lelkesedést tükrözött, mintha egész addig arra várt volna, hogy idejöhessen. Lehet, hogy tényleg erre várt egész eddig? Belőle kinézem. Imád szárnysegédet játszani; tanúsíthatom.
-Gyertek csak beljebb, köszönjük szépen -Keiji sokkal udvariasabb volt, mint én; bár rajta is látszott, hogy vegyes érzelmei vannak a látogatás miatt.
-Na és mennyi időre jöttetek? -igyekeztem diszkréten érdeklődni, de Iwa mosolyából ítélve sikertelen volt a kísérletem.
-Hát arra gondoltunk, hogy itt vacsoráznánk és utána már nem is zavarunk tovább -válaszolta Iwa, pont mikor Oikawa szóra nyitotta volna a száját. Oikawa láthatóan durcásan nézett rá, amire csak egy szemforgatással válaszolt. Nagyon jól kiegészítik egymást. Mint én és Keiji. Nem kívánok nekik semmi rosszat.

A vacsora alatt meséltünk egymásnak a nyári szünet első napjairól és, hogy ki mit tervez mielőtt beindul a suli és a szezon. Oikawa és Iwa végül arra jutottak, hogy együtt indulnak tovább, bár Oikawa láthatóan őrlődik azon, hogy Argentínához igazoljon vagy sem. Iwa arcából ítélve erről még nem sok szó esett és ezután a hangulat egészen feszült lett. Nem akartam belefolyni, de az az érzésem, hogy Iwa nem akar menni, viszont Oikawa igen. Remélem megoldják ezt hamar. Ha nem; kénytelen leszek én is megcsillogtatni a szárnysegédi tehetségem. Keiji tekintete kereste az enyémet és egy néma kérdést tett fel:
-Most mit csináljunk?
-Nem tudom -üzentem vissza szintén a tekintetemmel.

Nemsokkal később a bejáratnál elbúcsúztunk és megegyeztünk, hogy hamarosan találkozunk a családi nagyvacsorán, de még majd beszélünk.
Az ajtó csukódása után egyszerre kezdtünk el beszélni:
-Mit csináljunk?
-Most mi legyen?
Figyelmen kívül hagyva az előbbit megegyeztünk, hogy kivárunk a vacsoráig. Ha addig nem oldódik meg; akkor közbelépünk.
Ezzel a gondolattal bújtam közel Keijihez és jó éjszakát motyogva mély álomba zuhantam.

Mondtam már, hogy mennyire bírom Oikawát? Nagyon erősen gondolkoztam anno, hogy írok róluk is egy könyvet; nem tudom mennyire lenne rá igény. Az tuti csak egy olyan kis 10-15 fejezetes kiegészítő könyv lenne, amiben arról esne szó, hogy hogyan jöttek össze tulajdonképpen. Ha érdekelne bárkit, akkor jelezze itt kommentben vagy hallgasson mindörökre 😏😂