Vissza a valóságba

23.rész

Ekkor, mint a villámcsapás belém hasított egy gondolat. Mégis, hogy kerültünk ide, egy hétköznapi gondokkal teli családból, egy Párhuzamban ragadt gyermekét sirató család lett. Miért történik ez velünk, miért pont Zalánnal, miért létezik egyáltalán Párhuzam? Annyi miért volt a fejemben és egyikre sem tudtam a válasz. Én meg szerelembe estem és rögtön el is vesztettem az illetőt. Most már én is sírtam, megállíthatatlanul csorogtak le az arcomon a könnycseppek. Nem lehet ez a valóság, nem lehet így vége, ez túl igazságtalan, ahhoz igaz legyen, gondolkodtam tovább. Az agyam képtelen volt felfogni, ezt az őrületet. Azt akartam, hogy hirtelen a puha ágyamban ébredjek és ez az egész csak egy rossz rémálom legyen, de én ébren voltam, ezt el kellett fogadnom. Vége Diána, visszhangzott ez az egy  mondat a fejemben. Már nem tudtam mit tenni, ideje volt, most már tényleg feladnom. Annyira ideges lettem,nem tudtam a gondolataimat magamban tartani és megszólaltam.
-És mégis, ki a hibás? Én?-mormogtam szinte magamban. Senki nem hallotta meg, de nem is bántam. A fejemet újra az ablak felé fordítottam , néztem a hótakaró alatt megrogyadozott növényeket, valamiért most úgy éreztem, hogy megértem őket.  Újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon.
Hirtelen, messze az egyik autópálya felhajtó előtt megláttam egy embert. Nem is egyet, hanem kettőt, egy fiút és egy kisgyereket. Óriásit dobbant az szívem, ismerősnek éreztem mindkét személyt. Nem szólaltam meg, már nem sírtam, csak mereven figyeltem a leállósávban álló embereket. Ahogy egyre közeledtünk, egyre gyorsabban vert a szívem. Mikor már csak pár száz méterre volt a kocsink az fiútól és a kisgyermektől, hirtelen belém hasított a felismerés, az a két személy állt ott akik a világon legjobban hiányoztak most nekem. Hisz Logen Zalánnal az ölében áll ott. Nem hittem a szememnek. Abban a pillanatban, mint akit álmából ráztak fel: felkiáltottam.
-Állj!-kiáltottam fel és apára nézetem aki értetlenül nézett vissza rám.
-Csak állj meg!-üvöltöttem, már örömtől könnyes szemmel. Éveknek tűnt amíg apa indexelve lekanyarodott az autópályáról a leálló sávba. Pár pillanattal később az egész család szeme felcsillant mert megismerték Zalánt. Én ugrottam ki elsőnek a szinte még guruló kocsiból. Egy pillanatra megálltam, olyan gyorsan történt az egész, hogy Logen észre sem vette, hogy megállt mellette egy autó. Elgondolkodtam, talán ha most oda megyek, minden rendbe jöhet és újra minden a régi lesz.
-Az száz százalék.-mondtam szintem magamban és rohantam Logen felé. Félúton ő is észrevett, a türkizkék szeme felcsillant és pupillája kitágult.
-Logen!-mondtam az örömtől sírva, fuldokolva, miközben átöleltem Logent, aki még mindig az ölében tartotta Zalán.
-Diána.-súgta Logen a fülembe. Gyorsan letette Zalánt, aki odafutott a szüleimhez, én meg újra megöleltem Logent. Mindkettőnknek könnyek csorogtak végig az arcán. Alig kaptam levegőt, de sosem voltam még ilyen boldog.
-Köszönöm Logen! El sem tudom mondani mennyire.......-mondtam zokogva Logen kezei között.
-Ssss....most ne beszélj! Most már minden rendben lesz, Remény.-mondta ki Logen a kedvenc becenevemet és én teljes testemmel bele borzongtam. Ekkor Logen tekintete a mögöttem lévő nevető családomra siklott, én is hátranéztem, de egy pillanatra sem engedtem el Logent. Láttam a szüleimet és Emíliát ahogy könnyes szemmel ölelgetik Logent. Csak most vettem észre, hogy apró hópelyhek is elkezdtek esni az égből, ez még csodálatosabbá tette a pillanatot. Visszanéztem Logenre aki csodálattal nézett engem. Én azonnal megcsókoltam Logent. Csak arra vágytam, hogy ez a pillanat örökké tartson. A világ leghelyesebb fiúját csókoltam és a nevető családomat hallgattam. Most már minden rendben lesz, visszhangzottak a fejemben Logen szavai. Sikerült, alig tudtam felfogni, hogy tényleg sikerült. Ezer meg ezer kérdésem lett volna Logentól, de erre majd mind ráérünk később. Hát sikerül, mindenki itt van a valóságban. Több száz ilyen mondat hangzott el még a fejeben, siker, öröm és remény szavakkal dúsítva. Már tudtam, hogy miért kellett nekem mindig reménykedtem és a végletekig kitartanom, mert a lelkem mélyén mindig éreztem, hittem, hogy van kiút. Megértettem, a remény hal meg utoljára kifejezés lényegét. Végig mellettem volt a remény az vitt előre és segítette minden tettemet. Megtanultam, hogy sosem szabad feladni, és nincs olyan, hogy túl kitartó vagy. Végül, az összes tettem értelmet nyert, mert sikert arattunk. Hisz, nélkülem ez tényleg nem sikerült volna, mert senki sem olyan őrülten kitartó mint én.Már másképp láttam mindent, a baleset előtti énemhez képest rengeteget változtam, megtanultam, mik az igazi problémák, de azt is, hogy mindegyikből ki lehet jutni. Már nem vagyok az a tizenhat éves lány, akit nyaggatni kell hogy tanuljon rendesen, mert megértettem a lényeget. Végezetül pedig ezt az egészet megtenném újra az összes fájdalommal és gyötrődéssel együtt a családomért,mert ez a lényeg mindent megtenni azokért akiket szeretsz.
Vége