Vissza a valóságba

9.rész

Több mint tizenöt percig képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Tettem egy kísérletet hogy megnyugszom, a sírástól zihálva lassan leengedtem a kezemet, miközben a jobb kezemet beleütközött valami keménybe, de még mindig ültem. A kézfejem külsejével éreztem hogy a kezem egy fa laphoz valószínűleg egy ajtóhoz értem, viszont ez a tárgy egyenletesen simán volt lakkozva és nagyon aprólékosan volt faragva. Nem is értettem miért van egy ilyen drága értékes dolog egy dohos pincében, ezért kinyitottam a szemem és letöröltem a könnyeimet. Mikor a fejemet elfordítottam jobbra, a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörűen megmunkált hibátlan sötét türkizkék ajtó állt tőlem, kevesebb mint egy méterre. A tenyeremmel hozzáértem és végigsimítottam az ajtó kocka alakú mintáin az ujjaimat. Inkább egy palotába illett ez az ajtó sőt egy kastélyba mint ide. Lassan a kezem körülölelte az arany cifrázott kilincset. Éreztem, hogy ez nem egy átlagos ajtó mivel a kezemet végig kellemes bizsergés töltötte el, miközben az ajtóhoz értem. Lenyomtam a kilincset, de nem történt semmi, csak egy halk kattanás hallatszott, az ajtó kulcsra volt zárva. Visszaengedtem a kilincset de nem engedtem el, olyan csodálatos érzés töltött el amikor ennek a csodának akármelyik részéhez értem. Ekkor belém hasított a felismerés, hogy ez ajtó fog vissza vinni a valóságba. Biztosan éreztem hogy ez a kijutásunk kulcsa. Lassan elmosolyodtam és a teljes testemet neki nyomtam az ajtónak, de a kilincset még mindig szorongattam. Féltem volna hogyha elengedtem akkor köddé válik, mintha itt sem lett volna. Éreztem, ahogy az ajtóból, vagy az azon túli világból jövő bizsergés teljesen megtelít reménnyel, mint mikor egy kocsit teli tankolnak a benzinkúton és újult erővel indulhat tovább az útján. A benzinkút kapcsán eszembe jutott a családom egy pillanatra, elszomorodtam, de amikor eszembe jutott hogy hamarosan láthatom őket a valóságban újra öröm töltött el. Igaz, hogy nem tudtam hogy hol a kulcs sőt nem is sejtettem, de legalább volt kiút. Pár perc múlva halk lépteket halottam a pincébe vezető lépcsőn, muszáj voltam megfordulni és elengedni a kilincset, de azért nem mentem tőle túl messze. A hasam görcsbe rándult, miközben Logenre vártam, hogy leérjen a lépcső legutolsó fokáig. Nagyon meglepődtem volna, ha más jelenik meg a lépcső aljában, ezért szinte biztos voltam benne hogy Logenre várok. Továbbra is ideges voltam Logenre, amiért vette a bátorságot és olyan hangnemben mert beszélni velem fél órája. Amikor Logent megláttam, nem bírtam uralkodni magamon elmosolyodtam és minden haragom elszállt. Nem tudtam mi ütöttöt belém sosem voltam az a fajta ember aki pillanatok alatt megbocsát másoknak. Egyáltalán nem nyújthattam túl szép látványt a kisírt bedagadt szemeimmel, a kócos hajammal és a nullával egyenlő sminkkel ami rajtam volt, mert bár a napokban végignéztem a nagymamám fürdőszoba szekrényében de egy ki száradt szemtuson és egy szájfényen kívül nem találtam semmi sminknek nevezhetőt. Logen a látvány ellenére vissza mosolygott rám.
-Logen...-mondtam gyengéden és végig simítottam a kezemet a mögöttem lévő ajtón.
-Ez....-kezdet Logen és nem bírta levenni a szemét az ajtóról láttam rajta hogy ő is érzi, hogy ez nem egy átlagos ajtó.
-Az.-fejezte be egyszerűen a mondatot de mindketten tudtuk mire gondol.
-Tudtam. Rájöttem az elmúlt percekben, hogy igazad volt.... mindenben.-mondta Logen és egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Lassan hozzáért a bal kezével a csípőmhöz.
- Te vagy minden amit már feladtam ebben a dimenzióban, mint például hogy a kijutásunkat, de te megtaláltad a valóságba vissza vezető utat. Diána nagyon sajnálom amiket mondtam, csak képtelen voltam elfogadni, hogy létezhet kiút és hogy tévedtem. Még magamnak sem voltam képes bevallani, de féltettelek. Féltem, hogy bajod esik, ha nem eszel és csak a kijutás iránti vágyadnak élsz.De tévedtem...sajnálom.-mondta és a jobb karja már teljesen beterítette a hátamat.
-Bocsáss meg kérlek.-mondta Logen és a akaratom ellenére a szemembe könnyek gyűltek.
-Te vagy a reményem, a remény, amit már rég elfeledtem és jó mélyen eltemettem magamban. Reménység vagy nekem Diána. Bocsáss meg, mert soha többé nem akarok nélküled élni Remény...-mondta Logen. A szememből kicsordult egy könnycsepp a boldogságtól miközben teljes testem bizsergett. Lassan rátette Logen a bal kezét a csípőmre, így már kevesebb, mint fél méterre álltunk egymástól. Beszívtam a Logen pólójából jövő kellemes mentolos illatot. Egymás szemét néztük, Logen szeme teljesen magával ragadott ahogy a pupillája körüli tengerkékből egészen éjkékig sötétedik a szeme színe. Logen lassan teljes testével hozzám simult és én egyáltalán nem álltam ellent, hisz hetek óta erre vártam. Mikor Logen ajka az enyémhez ért, a teljes testem megtelt melegséggel és azt éreztem hogy az idő megállt. Logen lassan felcsúsztatta a kezét a derekamról a hátamig és a másik kezével beletúrt a hajamba. Pár másodperc múlva Logen gyengéden elengedett. Nem hittem volna hogy ez a fiú, aki eddig csak kikészített engem, ilyen gyengéd és kedves is tud lenni. Egy szemernyit sem voltam mérges Logenre, mivel ő csak aggódott miattam. Most már pontosan tudtam, mit érez Logen irántam. Ő is belém szeretett ahogy én már ő belé egy hete. Éreztem, hogy teljesen elpirultam amikor Logen hátralépett egyet és megköszörülte a torkát. Látszott rajta, hogy ezt nem először csinálta, mert Logen még mindig ugyan olyan magabiztosan állt ott, mint ahogy szokott ellentétben velem, mivel én keresztbe raktam a lábamat miközben próbáltam harcolni az ellen hogy ne vörösödjek el még jobban. Majd kiugrottam örömömben a bőrömből, bár ez most nem látszott annyira rajtam.