Vissza a valóságba

10.rész

Logen áthelyezte a testsúlyát a másik lábára és megszólalt.
-Még egy dolgot szerettem el volna mondani.-mondta és letörölte az arcomról az imént lecsorgott könnycseppet. Annyira nyugodtnak tűnt Logen miközben beszélt, hogy nem is kezdtem el aggódni.
-Azért nem akartam megtudni rólad és elmondani magamról információkat, mert...-mondta és látszott rajta hogy eszébe jutott, hogy én mit mondtam erre magyarázatnak.
-Igen, az is lehet, hogy egy bunkó vagyok, de nem ez volt a fő okom.-mondta Logen. Ekkor én halkan suttogtam neki azt hogy dehogy miközben a szemem nagyon csillogott. Amikor Logen megértette hogy mit súgtam, elmosolyodott és tovább mondta amit szeretett volna.
-Mert tudod mesélem arról a másik emberről, akivel itt találkoztam.-válaszul bólintottam, ezért Logen folytatta.
-A dimenzió annak a részeben, ahol voltunk, nem csak úgy kezdett el össze dőlni, hanem a feltételezésem szerint azért, mert megismertük egymást...-mondta Logen és lehajtotta a fejét.
-De miért?-kérdeztem de nem igazán volt értelme  ennek a kérésnek mert én arra lettem volna kíváncsi miért nem mondta el nekem Logen ezt korábban.
-Valószínűleg a dimenzió meg akarja gátolni, hogy közösséget alakítsunk ki és ennek a hatására  mi jól érezzük magunkat.-mondta Logen. Megingattam fejemet és megszólaltam.
-Nem, és arra gondoltam, hogy miért nem mondtad el nekem.
-Ja...-mondta Logen és megrázta a fejét mert már elég kellemetlen kezdett lenni hogy pislogás nélkül folyamatosan engem nézett. 
-Hát... mert nem akartalak megrémiszteni, mert ez azért elég nyomasztó...-mondta Logen és megint a földet nézte.
-Nem vagyok én porcelánból.-mondtam, közelebb léptem Logenhez és meg akartam fogni a kezét de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, ezért csak egy leheletnyi ideig ért hozzá a kezem Logen karjához. Ő felnézett és megfogta kezem és elmosolyodott. Ránéztem Logenre a tekintetem tetőtől talpig végig siklott rajta és csak most hasított belém,  hogy milyen eszméletlenül jól néz ki. Ezt a pillanatot elrontva megcsapott a borzasztó dohos szag a pincében.
-Szerintem menjünk ki innen.-mondtam és az orrom elé tettem a kezemet. Logen elengedett és szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn.  Mikor kiértünk a pincéből Logennel egymásra néztünk. Azután a tekintetem lassan a panelház bejárati ajtajára tévedt. Azt gondoltam, mi lenne, ha most rögtön elkezdenénk keresi a kulcsot, de ezt az ötletet azonnal elvetettem, mert már négy óra volt és hamarosan sötétedett. Logen értette a célzást és kedvesen válaszolt.
-Majd holnap, most pihenjünk egy kicsit.-mondta Logen, kacsintott és elindult felfelé a lépcsőn.
-Jogos.-mondtam és utána mentem. Amikor felértünk az emeletre Logen bement a lakásába és én is követtem. Bent Logen egy szó nélkül nekiállt vacsorát csinálni. Leültem az asztalhoz és néztem, ahogy Logen a hűtőből kapkodja ki a a vacsorához való dolgokat. Párperc múlva Logen már terített,  rakta ki a poharakat és a tányérokat. Amikor Logen lerakta elém amit nekem szánt vacsorának  nagyon meglepődtem. A kedvenc mangós joghurtom hevert előttem.
-Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?-kérdeztem meglepődve, miközben Logen saját magának rakta össze a szendvicset.
-Nem nehéz megállapítani, mivel a hűtőben legalább húsz ilyen van.-mondta Logen és leült az asztalhoz, válaszul csak bólintottam egyet.
-Szóval...arról, amit lent mondtál.- kezdtem bele, aztán egy pillanatra megálltam, ettem egy kanállal a joghurból és folytattam.
-Én ezért nem fogok titkolózni előtted, mi hamarabb ki fogunk jutni mint hogy a párhuzam rájönne hogy ismerjük egymást.-mondtam határozottan
-Rendben, de emlékezz rá hogy én szóltam.-monta Logen és elmosolyodott.
-Te is a dimenzióra a párhuzam kifejezést használod?-kérdezte Logen de inkább kijelentésnek hangzott. Logen furcsállta hogy megjegyeztem mivel alig hallottam tőle háromszor. Elmosolyodtam és megszólaltam
-Na, akkor  most mondj el mindent magadról.-mondtam, mint egy kihallgatáson de a végére mindketten nevettünk.
-Hol is kezdjem...-mondta Logen és megvakarta a homlokát, látszott rajta hogy kellemetlenül érzi magát.
-Mondjuk ott, hogy kerültél ide?-kérdeztem miközben már nagyon vártam a választ.
-Hu...hát a haverokkal voltunk kint egy félbehagyott építkezés területén. Felálltunk az egyik betontömb tetejére, ami kicsit több mint két méter volt. A barátaim elkezdtek hecceli vele, hogy nem merek gördeszkával leugratni erről. Akkoriban elég jól tudtam gördeszkázni és elhittem, hogy megtudom csinálni vagy csak jobbnak akartam tűnni a szemükben. Az ugratáshoz közel sem voltam elég jó, amikor leérkeztem a talajra a gördeszka kigurult alólam és a fejem teljes lendülettel a betontömb csúcsába csapódott, legalább is gondolom ez történhetett mert minden olyan gyorsan történt.-fejezte be Logen és a végén már egész halkan motyogott és a régi csipkés terítőt piszkálta.
-Oh....-mondtam halkan és már én is az asztalt néztem.
-Azt már tudod, hogy én hogy kerültem ide.-mondtam, miközben kivettem a műanyag dobozból az utolsó kanál joghurtot.
-Melyik városba laktál?-kérdezte Logen
-Itt, Dunaberényben.-mondtam, a homlokomat ráncolva.
-Furcsa, mert sejtésem szerint a párhuzamban ott ébredsz fel, azon a helyen ami  a legvédettebb, kellemesebb hely számodra és ez általában nem a városod ahol élsz, mert általában ott volt a baleseted.-köszörülte meg a torkát Logen és folytatta.
-Én Vérteshalmon laktam és a párhuzamban két településsel arrébb az egyik nyaralásunk hotelében találtam magam-mondta, nagyon meglepődtem mert ez a város az ország másik végén van.
-Ennyit gyalogoltál?-kérdezem felhúzott szemöldökkel
-Dehogy..kocsik itt is vannak és nem olyan bonyolult üres utakon vezetni, bár egy év alatt talán még gyalog is ide értem volna.-mondta Logen és megfogta a kezemet. Egy óráig beszélgettünk magunkról, Logen nem árult el mindent magáról de most már sokkal jobban ismertem.