Vissza a valóságba

22. rész

Kórházi gépek csipogása, már azonnal tudtam, hol vagyok. Lassan kinyitottam a szememet, csak egy pillanatig volt számomra sikerélmény a kijutás. Eszembe jutott Zalán és egy pillanat alatt könnyek lepték el a szememet. Most nem éreztem olyan nehéznek a testemet. Körülnéztem, egy teremben voltam a családommal, anya, apa és Emília is most ébredezett. Azt gondoltam, hogy kudarcot vallottam most is. Már nem is lepődtem, meg amikor az orvosok berohantak a kórterembe, hisz múltkor is pontosan így történt. Most öt orvos jött be, Izabell is köztünk volt, az orvos, akivel először beszéltem. Most egy másik orvos beszélt, nem igazán figyeltem rá, de azt meghallottam, hogy az mondta, január tizenhatodika van és este hét óra. Azaz. csak alig egy napot voltam a Párhuzamban. Éreztem, hogy valaki néz, ránéztem az orvosokra és láttam, hogy Izabell aggódó tekintettel engem figyel. Visszahozom a családomat, üzentem gondolatban Izabellnek, kivéve Zalánt, egészítettem ki és könnyek folytak végig az arcomon. Egy ideig még Izabellt néztem aztán elfordultam. Midegyikünkhöz egy-egy orvos ment oda és lekapcsolt minket a gépekről. Hallottam ahogy az orvos a hátam mögött lévő gépet nyomkodja, aztán megköszörüli a torkát és megszólal.
-Diána, kérlek fordult meg.-mondta nyugodt hangon az orvos. Megfordultam és láttam hogy Izabell szólt hozzám. Gondolhattam volna hogy ő jött oda hozzám. Leszedett rólam minden kórházi eszközt, miközben nekem folyamatosan folytak a könnyeim. Miután a többi orvos kiment Izabell leült az ágy mellett lévő székre és megszólalt:
-Diána jól vagy?-kérdezte annyira halkan hogy anyáék meg sem hallották. Nem válaszoltam Izabell kérdésére nem volt kedvem vele beszélgetni.
-A rendőrök azt mondták hogy az a biciklis baleset véletlen volt, de én tudom, hogy szándékosan okoztad.- mondta Izabell és leguggolt, hogy a szemébe kelljen néznem. Tudtam, hogy próbál beszédre bírni, nem hittem, hogy sikerülni fog neki.
-Hogy-hogy ugyanabban a percben ébredtetek?-kérdezte, erre csak enyhén elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet. Ezt sose fogja megtudni, gondoltam.
-Ugye nem akarsz még egyszer kómába esni?-már gondolkodtam rajta, hogy visszamegyek ismét Zalánért, de felesleges lenne, mivel alig van rá esély hogy él és anyáék amúgy se hagynák. Sóhajtottam egyet és nagy nehezen rávettem magamat, hogy megszólaljak.
-Nem.-mondtam és letöröltem az arcomról a könnycseppeket. Izabell nem mondta ki, de ő is pontosan tudta, hogy miért sírok.
-Jól van, nem kérdezek többet.-mondta és felállt, megsimogatta könnyes arcomat és elment. Anyáék nem vettek észre semmi a beszélgetésünkből. Pár nappal később az orvosok elmondták, hogy Zalán nem ébredt fel még és őt egy messzebbi, de jobban felszerelt kórházba vitték, mivel neki súlyosabbak voltak a sérülései. Egy fél hét után, már volt lehetőségünk elhagyni kórházat, de anya kérésére még egy hétig bent maradtunk . A nagymamám rengetegszer meglátogatott minket. Nem beszélt a második balesetemről, ezért nem igazán tudom, hogy elhitte-e azt, amit a rendőrök mondtak neki, miszerint véletlen baleset volt. Anyáéknak sem beszéltem még arról, hogy önszántamból elütettem magamat egy biciklissel. De pontosan tisztában voltak  vele, hogy én mentettem meg őket. Anya szemében láttam a hálát ,ahogy rám néz. Viszont én nem vagyok elégetett magammal, még mindig úgy érzem, hogy nem teljesítettem a feladatomat, kudarcot vallottam. Izabell is bejött hozzám jó párszor a kórházban tartózkodásunk során, de egyszer sem szólt hozzám. Kifelé mentünk a kórházból a kocsink felé, az egész családom elkeserítően szomorú volt, még Emília is, mintha megértette volna mi történt. A kocsink pár napja készült el, anya kérte meg a nagymamámat, hogy vigye el, hogy hozzák rendbe. Beszálltunk a kocsiba, mindenki síri csendben ült. Apa beindította a kocsit és én becsatoltam a gyerekülésbe Emíliát, rutinból fordultam volna becsatolni Zalánt, de a szék üres volt. Ekkor elkezdett zokogni Emília, hirtelen az én szemembe is könnyek gyűltek, de nem sírhattam el magam Emília előtt. Anyáék nem néztek hátra, pedig hallották, ahogy Emília sír. Valahogy elvesztek belőlük az érzelmek mióta visszajöttünk a valóságba, de meg tudtam érteni őket. Most nekem sem volt elég erőm vigasztalni Emíliát, mert amint ránéztem én is elkezdtem sírni. Gyorsan elfordítottam a fejemet, viszont így is láttam az ablakban, ahogy Emília némán sírt miközben az arcához tapadt hajszálakat fésülte vissza a füle mögé. Nagyot sóhajtottam és a szememben lévő könnycsepp végre kicsordult.
A kocsink lassan kikanyarodott a kórház parkolójából. Halkan szólt a rádió a kocsiban, ugyanaz a rádió, mint a baleset idején. Az autópályán kinéztem az ablakon, láttam a hóval borított tájat, pont mint a baleset előtt, mosolyodtam el önmagamban. És ekkor a rádiós műsorvezető elhallgatott és megszólalt az az átkozott vidám szám. Az Count on me volt az, amire kevesebb mint egy hónapja az egész család a kocsiban nevetgélt. Hirtelen olyan szintű dühöt éreztem e szám iránt. Miért, gondoltam magamban, miért ez a nyavalyás szám megy most a rádióban. A szám még alig kezdődött el, amikor anya erőszakosan rácsapott a kocsi hangszórójára és sírva fakadt. A zene egy pillanat alatt elnémult, Emília aki éppen megnyugodott volna, újra elkezdett sírni. Anya kezébe temetve arcát sírt. Csak a lélegzettévéből tudtam rájönni, hogy zokog. Emília maga elé meredt és könnyek csorogtak le az arcán. Csak apa és én nem sírtunk a kocsiban, de érezni lehetett, hogy mindketten a határán vagyunk. Apa szemei egy pillanatra sem mozdultak el az autópálya aszfaltjáról.