Vissza a valóságba

20.rész

Anyával találkozott először a tekintetem, mindketten lemerevedtünk. Pár másodperccel később kirohant és megölelt engem.
-Dia.Dia.....-mondogatta anya sírva a nevemet és én is elsírtam magam.
-Hát itt vagy!-mondta apa és ő is átölelt hátulról. Nem tudtam átérezni igazán a pillanatot, mivel a gondoltaimban már  a kijutásunk ajtaját keresem. Amikor elengedtek, észrevettem, hogy  tele vannak sebekkel. Emília is kijött  a házból , az ő karja is teli volt karcolásokkal és hegekkel.
-Mi történt?-kérdeztem és mintha a válaszomra felelt volna az ég, elkezdett őrülten villámlani és dörögni.
-Eddig nem volt ilyen hangos.-mondta apa, miközben az ijedtségtől zokogó Emíliát emelete fel az ölébe. Ekkor eszembe jutott amit még Logen mondott, hogy a Párhuzam meg akarja gátolni, hogy megismerkedjünk. Mivel a mi jobban ismerjük egymást, mint a tenyerünket, ezért óriási veszélyben vagyunk. Mindhárman egymást néztük rémülten. Logen....gondoltam, a Párhuzamban pár városra volt tőlem, most mégis úgy éreztem, hogy a bolygó másik oldalán van.
-Hol van Zalán?-kérdeztem, mikor tudatosult bennem, hogy hiányzik egy családtagom.
-Nem tudjuk.-mondta anya elkeseredetten. Ekkor olyan nagyot dörgött az ég, hogy a rémülettől a földre estem. Felnéztem anyáékra és elkezdtem sírni. Nem tudtam mit tegyek, most keressem a mágikus ajtót vagy a kulcsot vagy Zalánt vagy Logent. Szerencsétlennek éreztem magam csak ültem a káosz közepén és reménytelenül néztem magam elé. Az arcomat esőcseppek borították, ezért nehezen lehetett észrevenni , hogy sírok. Gyorsan letöröltem az arcomról a könnycseppeket és összeszedtem magam.
-Az a helyzet, hogy egy valósággal párhuzamos dimenzióba vagyunk.-kezdtem el beavatni a családomat, beszéltem nekik arról, hogy hogyan kerültünk a Párhuzamba és miért van most vihar és arról is hogy fogunk kijutni. Az egész mondanivalómat kevesebb mint két perc alatt mondtam el. Anyáék csodálkozva néztek rám, nem is volt időm és nem is akartam elmondani, hogy honnan tudom ezt a sok információt. Csak reménykedni tudtam, hogy időben megtaláljuk a kulcsot, az ajtót, és ha megvan akkor mindannyian át tudunk menni Zalánnal együtt. Most sem adtam fel, csak a kijutás lebegett a szemem előtt. Felálltam a földről, nem láttam értelmét leporolni magam, mert így is már mindenhol csurom víz voltam. Emília, apa ölében megnyugodott és hozzászokott a folyamatos dörgésekhez, miközben beszéltem.
-Akkor keressük meg a kulcsot.-mondtam anyáéknak biztatóan. Anya jobbra, balra nézett tanácstalanul.
-Merre?-kérdezte. Éppen meg akartam szólalni, amikor az utca szemben lévő részén egy kis faház falai össze rogytak és a teljes épület romokban hevert. Felnéztem az égre, miközben alig álltam meg a lábamon.
-Kérlek adj még egy kis időt.-kértem a Párhuzamtól és az idegességtől egy pillanatra a hasam görcsbe rándult. Anyára néztem újra, megvontam a vállamat és arra mutattam, amelyik irány  szimpatikusabb volt. Elkezdtük keresni a kulcsot és ezzel együtt az ajtót is. Még tizenkét óra sem volt, de már éreztem, hogy olyan fáradtak a lábaim, hogy alig bírok rajtuk állni. Minden házba benyitottunk. Abban bíztam, hogy ha az ajtó vagy a kulcs mellett leszek meg fogom érezni . Alig bírtam kiegyenesedni, akkora gyomorgörcsöm volt. Mentünk végig az utcán sorra a házakon, a cipőm talpa annyira teli lett sárral, hogy folyamatosan megcsúsztam és elestem. Volt pár pillanat, amikor anyával és apával rémülten egymásra néztünk, még ha nem is értettek mindent, érezték a helyzet súlyosságát. Láttam Emílián, hogy próbálja visszatartani a könnyeit, miközben apa után rohan, legszívesebben odamentem volna hozzá és átöleltem volna.De erre most nem volt idő, mert a vihartól a házak több mint a fele összedőlt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak azt tudtam, hogy már lassan a falu végére érünk. A széltől a szám kiszáradt és véres lett. A szemben lévő ház összetört ablakában megláttam magamat. Hirtelen emlékek tömege lepte el az agyat Logenről. Eszembe jutott az mikor megálltam a tükör előtt  a panelházba és megláttam Logent. Nála gondoskodóbb barátot nem is kívánhattam volna. Emlékek rohantak keresztül az agyamon a Párhuzamba kerülésemtől a kijutásomig. Képtelen voltam felfogni, hogyan lett ekkora káosz az éppen jól  alakuló életemből, és hogy most Logen is itt van valahol. Apa hangjára tértem magamhoz, megráztam a fejemet és ránéztem.
-Dia jössz tovább?-kérdezte apa. Bólintottam, elsimítottam a szemem elől a vizes tincseket és újból sietni kezdtem. Apa és anya az utca jobb oldalán keresték a kulcsot és az ajtót, én a bal oldalon. Éreztem, hogy tényleg nincs sok időnk. Már a sokadik házból rohantam ki úgy hogy utána összedőlt. Akkora földrengések voltak, hogy szó szerint kirántották alólam a talajt. Zalán is valamelyik házba ül halálra rémülve valószínűleg. Szinte láttam, ahogy elúszik a remény a szemem elől de nem vettem róla tudomást, nem akartam elfogadni hogy nincs kiút. Az agyamban folyamatosan visszhangzott, nincs kiút, nincs kiút. Zokogva rohantam házról házra, tudtam, hogy nekem kéne utoljára kiakadnom, de már nem bírtam visszatartani a sírást. Az összes végtagom remegett alig bírtam lépni. Éppen kijöttem egy házból amikor láttam, hogy apa bemegy a velem szembe lévő házba. Odarohantam, magam sem tudtam minek. Ekkor megláttam, hogy az ajtó fölé egy kulcs van felakasztva egy szögre.
-Ez lenne az?-gondoltam magamban. Ilyen egyszerű lenne? Lábujjhegyre álltam és le akasztottam a kulcsot. Éreztem hogy a ház elkezd recsegni és apa éppen bent volt.
-Apa!-üvöltöttem teljes torokból. Anyának csak egy halk sikítás hagyta el a száját. Szerencsére apa az utolsó pillanatba rohant ki a házból. Apával mindketten a földön ültünk, egymásra néztünk, apának csak a bal karja volt sebes. Pár pillanattal később bizsergést éreztem a kezembe, lenéztem és a kezemben volt a kulcs, most már tudtam ez a kulcs nyitja az ajtót.