Vissza a valóságba

19.rész

Futólépésben és könnyes szemmel lépkedtem a panelház melletti koszos utcákon. A fejemben folyamatosan keringtek a gondolatok. Nem volt pontos elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogok balesetet szenvedni. A tervem az volt, hogy egy baleset által kerülök vissza a valóságba. Egyszerűen csak kerestem a bajt. A piroson mentem át a kereszteződésben, ismeretlen rossz arcú embereket löktem meg szándékosan. Saját magamtól ijedtem meg, soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyeneket tenni. Lassan már olyan messze jártam a nagymamám panelházától, hogy alig találtam volna vissza, de nem érdekelt, csak mentem tovább. Az emberekkel teli utcákon magam elé meredve sétáltam. A  szememben könnyek gyűltek, de nem engedtem, hogy lefolyon az arcomon. Féltem, össze voltam zavarodva és cseppet sem láttam tisztán. Pár perccel később hallottam egy kerregést és susogást ami a hátam mögül jött. Rögtön tudtam, hogy ez egy versenybiciklinek a zaja lesz. Apa imádta a bicikliket, a tévében is csak ilyen műsorokat néztünk, így nem volt nehéz felismerni a zaj eredetét. A zaj egyre közeledett hozzám, de nem néztem hátra és nem is álltam meg. Tudtam, ez az egyetlen esélyem, hogy visszakerüljek a párhuzamba. A fejemben csak egyetlen mondat keringett, kilépni elé és ez visszhangzott a fejemben. A biciklit egyre közelebb került, a pulzusom felgyorsult és a könnyek zuhatagától nem láttam semmit. Remegett minden testrészem, alig bírtam gyalogolni. Már szinte hallottam az biciklis leheletét magam mellett. Ekkor lelassult az idő, meg kellett hoznom a döntést, hogy kilépek a biciklis elé. Három, kettő, egy számoltam magamban. Egy hirtelen mozdulattal kiléptem oldalra a versenybiciklis elé. A bicikli vékony kereke a lábamnak ment őrült sebességgel. Ettől a térdem összecsuklott és a bicikli kormánya a hátamba csapódott. Nyilalló fájdalom és hidegség futott végig az egész hátamon. Összeestem. Az egész kevesebb, mint egy másodperc alatt történt, de nekem óráknak tűnt. Akkora fájdalmat éreztem a hátamba, hogy összeestem és majdnem el is ájultam. Éreztem, hogy már csak egy kicsi kell, hogy átkerüljek a párhuzamba, és ezért megpróbáltam  felállni és elesni még egyszer. Hajlított háttal,de sikerült felállnom. Sajgott a hátam azon a helyen, ahol a kormány belecsapódott, és annyira erősen lüktett a fejem, hogy alig hallottam. Már nem is gondolkodtam rajta mit kell tennem, csak elengedtem az összes testrészemet és hagytam, hogy a földre zuhanjak. Ahogy a testem a aszfalthoz csapódott, éreztem, hogy megszűnik körülöttem a külvilág és süllyedek  a Párhuzamban. Még láttam homályosan ahogy a versenybiciklis rémülten felém rohan és a félelemtől könnyes szemmel leguggol. Lassan leállt az összes érzékszervem és csak süllyedtem. Teljesen ugyanaz történt mint a benzinkútnál, csak most már nem féltem annyira. Mikor a süllyedés megállt már csak feketeséget láttam és kicsivel később el is vesztettem az eszméletemet. Kellemes és megnyugtató fenyő illatot éreztem. Kinyitottam a szememet. Egy percig sem gondolkodtam rajta, hogy kerültem ide, pontosan tudtam, hogy a tervem sikeres volt és átkerültem a Párhuzamba. Arra is számítottam, hogy nem a nagymamámnál fogok ébredni újra, mivel ott  épp elég rossz dolog történt velem , hogy ne ez legyen a legbiztonságosabb és legkellemesebb hely számomra. Gyönyörű táj vett körül,egy hegyen voltam, előttem ködben úszó fenyőerdők sokasága terült el. Megfordultam és azonnal rájöttem, hol vagyok pontosan. Mór hegyen voltam, ez egy kis falu. A családommal rengetegszer nyaraltunk itt, abban a kis faházba ami most előttem állt. Szerettem ezt a helyet mivel olyan, volt mintha egy csoda világba csöppentem volna. Itt minden olyan nyugodt volt, csak a madarak csiripelését lehetett hallani. Amikor a családommal a nyaraltunk itt ritkán találkoztunk emberekkel ezért, most sem hiányoznak az emberek. Apa és anya is itt a környéken ismerkedtek meg, ezért ők is szerettek ide járni. Minden évben kétszer nyaraltunk itt és minden alkalommal azért könyörögtem anyáéknak, hogy maradjunk még tovább egy napot. Nagyon szerettem ezt a helyet, tulajdonképpen örültem is, hogy a Párhuzamban itt ébredtem fel. Ekkor lenéztem a fenyő erdő mögött a völgyben lévő falura. Annyira megrémültem, hogy szinte alig kaptam levegőt. A falu házain még ilyen messziről is látszott, hogy darabokban hever, az eső is zuhogott és villámlott és ott még a föld is rengett. Ahogy rájöttem, hogy ott van a családom a vihar felhő rohamosan elkezdett növekedni. A faházra kaptam a tekintetem és láttam hogy a földrengéstől az is megroskadt. Őrült sebességgel elkezdtem rohanni lefelé az erdőbe kitaposott turista úton. Mikor már egészen közel voltam a faluhoz hirtelen meghallottam egy félelemmel teli sikítást. Azonnal felismertem,a hangból  hogy anya volt az. Még nagyobbakat léptem, szinte már ugráltam. Ekkor elbotlottam egy kiálló faágba és térdre estem. Már olyan közel volt az ösvény vége, hogy fák nem takarták el a romos várost. Kicsordult a szememben lévő könnycsepp. Most azonnal ott akartam lenni anya mellett, de ahhoz fel kellett állnom és elfutnom addig és már alig kaptam levegőt. Egy sóhajtás után felugrottam leporoltam a lehorzsolt térdemet és tovább futottam. Amikor a talpam a talajhoz ért éreztem, hogy a talaj szinte folyamatosan mozog. A hajamat teljesen eláztatta a hideg eső. Amint beértem a faházakkal teli faluba már nem is gondolkodtam, csak az ösztöneim vezettek. Amikor közel voltam, meghallottam anya és apa hangját és a húgom sírását. Anya sose értette, hogy vagyok képes egy pillanat alatt megállapítani melyikőjük sír. Egy kisebb faház mellett álltam meg, benéztem az ablakon ahonnan a hang jött, és megláttam a szüleimet és Emíliát. Az ablakban a saját tükörképemet is láttam, csurom vizes és kócos volt a hajam, de amint megláttam a családomat az arcom kivirult. Az eső esett, villámlott és dörgött az ég de ebből én most semmit nem éreztem, csak a családomat néztem ahogy a romokban álló házban egymás fölé borulnak.