Vissza a valóságba

3.rész

A sétától fáradtan értem vissza a nagymamám házába. Végig gyalogoltam az egész várost,  sehol nem volt senki. Fáradtan és elkeseredetten guggoltam le az ablak elé. Nem tudtam mihez kezdjek most, nem láttam értelmét semminek. Egy óráig bámultam ki az ablakon akármilyen cél nélkül. Mikor felálltam, elgyalogoltam a nagymamám magnójáig és kikerestem a saját CD-im közül egy lassú számot. Beraktam a magnóba és feltekertem a hangerőt maximumra. Nem csuktam be az ajtót és így a panelház visszhangjáról sokkal jobban hangzott a szám. Lassan én is elkezdtem énekelni a szám szövegét. Sosem tartottam magam jó énekesnek, de most nem nagyon számított mivel nem volt se közel se távol egy ember sem. Mikor a számnak vége lett, lekapcsoltam a magnót. Bementem a konyhába, levágtam egy szelet kenyeret és megvajaztam. Ránéztem a kés nyelére és eszembe jutott, hogy a nagymamám mennyire szerette ezt a különleges kést. A nagyapámtól kapta az utolsó házassági évfordulójukra mielőtt megcsalta volna Erzsébetet, egy nála jóval fiatalabb nővel. Sosem értettem, miért kötődik a nagymamám ennyire ehhez a késhez, mivel a nagypapám elhagyta de ezt sosem mertem megkérdezni tőle. Leraktam a kést a konyhapultra és kimentem a nappaliba megenni a kenyeret. Utólag jutott eszembe, hogy a hűtőbe valószínűleg volt sonka, de már nem mentem oda megnézni. Erzsébet mindig bevásárolt,  mielőtt átjöttünk hozzá, ezért a hűtőben nem csak sonka hanem kolbász, szalámi és virsli is lett volna. Emília a virslit, Zalán a szalámit, apa meg a kolbászt szereti. Beraktam a mosogató tálcába a tányért, mikor rájöttem, hogy el kéne mosogatnom, mert itt még mosogatógép sincsen. Kilenckor már az ágyban feküdtem és a nagymamám csillárját néztem, nem tudtam elképzelni mi lesz. Nem láttam a kiutat erről az őrült helyről. Másnap reggel félálomban teljesen megvoltam róla győződve, otthon a saját ágyamba fekszem, de mikor kinyitottam a szememet óriási csalódás ért.
-Már megint itt!-mondtam sóhajtva és kikeltem az ágyból. Életkedv nélkül keltem ki az ágyból és gyalogoltam be a konyhába. Kinyitottam a hűtőt és elmosolyodtam, mert a kedvenc joghurtommal találtam szembe magamat. Leszedtem róla a fóliát és megettem. Miután megettem a reggelit, levettem egy CD-t a polcról és beraktam a magnóba. Egy zongora szám kezdett el szólni a magnóból. Leültem, kerestem egy papírlapot és elővettem egy grafitot. Elkezdtem rajzolni, először Emília arcát kezdtem el rajzolni aztán a végére anya, apa és Zalán is rajta volt. Mikor befejeztem a rajzot, végig simítottam rajta a kezemet, kifejezetten jól sikerült a grafit rajz. Mindig is jól rajzoltam, de ez a régi rajzaim közül is kiemelkedett, szinte életre kelt a családom a képen. Felálltam, de nem bírtam ellépni a rajztól, csak bámultam a képet. A szívem majd megszakadt, eddig még magamnak sem vallottam be, hogy mennyire hiányoznak és én mennyire félek egyedül. Ekkor elindultam a magnó felé, leállítani a zenét, mert a zene vidám akkordjai kifejezetten idegesítettek most. Amikor lekapcsoltam volna a zenét megláttam a lábam alatt egy néggyé összehajtott papírt lapot, leléptem róla és felvettem. Kinyitottam a papírt és ez állt rajta:
Drágáim!
Lementem a boltba fahéjat venni a sütitekhez, ha nem érnék vissza amíg ide értek: a leves a hűtőben, húslevest csináltam Dia kedvencét. Még egy....
Nem olvastam tovább, eszeveszetten rohantam le a boltba. A lépcsőket négyesével ugrottam át, mert a nagymamám lakása a negyediken volt, a bolt meg két utcányira. Mióta itt vagyok először igazán most hittem, hogy valami jó fog történni. Mikor leértem az utcára óriási léptekkel rohantam a fűszerbolt felé. Mikor megálltam a bolt előtt már alig kaptam levegőt. Lassan kinyitottam a bolt ajtaját. Az ajtó nyikorogva nyílt ki és láttam, hogy egy árva lélek sincs a boltban. Megfordultam és teljes erőmet beleadva  futottam vissza a panelházban. Futás közben a könnyeim mindenhol folytak az arcomon. Mikor beléptem a szobába már hisztérikusan zokogtam. A magnóból még mindig szólt az a  vidám bolond zene. Teljes erőmből rácsaptam a gombra, hirtelen elhallgatott. Térdre estem és megláttam a nagyi levelét,  aminek az utolsó mondatát még nem olvastam el. Kinyitottam a levelet és könnyes szemmel próbáltam elolvasni.
Még egy dolog, Diának van egy meglepetésem.
Nagyi
Lenéztem és megláttam a meglepésemet. Egy nyaklánc volt medállal. Kinyitottam a medált és a kedvenc családi képem volt benne. A nagymamámnak meséltem róla régebben, hogy egy ilyet szeretnék. Nem bírtam tovább, végleg elöntött a egyedüllét és a szomorúság. Már alig láttam ki a könnyeim mögül. Idegesen kihajítottam a nyakláncot az ablakon.
-Nem, nem....-mondogattam a levegőt kapkodva. Négykézláb oda kúsztam az ablak melletti polchoz és elkezdtem teljes erőmből ütni a polcot.
-Hol van mindenki? Hol....-kiabáltam, miközben az öklömmel ütöttem a polcot és a könnyeimet törölgettem. Hirtelen egy halom könyv kiesett az ablakon, de ez sem gátolt meg hogy ne folytassam a polc verését. Ekkor egy karton doboz esett rá a fejemre és abba hagytam mindent és összegubózódtam és azt arcomba temettem a kezeimet. Éreztem a hogy könnyeim végigcsorognak az arcomon, aztán a karomon. Később, a fejemnek az a része, ahova a doboz esett. ott elkezdett sajogni a testem. Csak zokogtam és zokogtam, nem érdekelt semmi, azt akartam, hogy a saját szobámban ébredjek és ez csak egy rémálom legyen. Ekkor lágyan megérintette a hátamat egy kéz.
-Szia.-szólt halkan és kíváncsian az ismeretlen. Kisírt szemmel felnéztem rá, egy velem egykorú fiú állt előttem és legalább akkora csodálattal nézett rám, mint én őrá.