Vissza a valóságba

16.rèsz

Még négy nap telt el a Párhuzamban. A napjaink ugyanúgy teltek, bementünk az őrházba, kivittünk két marék kulcsot leültünk a pincében és végigpróbáltuk a kulcsokat az ajtóba, ami által ki fogunk jutni. Első pár napban még biztosak voltunk benne, hogy az őrházban lesz a kulcs, de most már kezdtem elveszíteni a reményt. A pince feliratú dobozban, ahonnan kihoztunk a kulcsokat több mint ötszáz kulccot találtunk. A térdemen a sebem már begyógyult, már csak kisebb hegek látszódtak. A mai nap, miután harminc kulcsot kipróbáltunk, abba kellett hagynunk mivel annyira fájt a kezünk a kulcsok zárban való forgatásától. Amikor beléptünk a szobánk ajtaján, Logen fáradtan rogyott le a kanapéra. Én megpróbáltam egy pohár vizet tölteni mindkettőnknek, de az államdó földrengések miatt ez szinte lehetetlen volt. A Párhuzam bosszúja egyre erősebb lett, a villámlások a földrengések és a menydörgések egy pillanatra sem maradtak abba és olyan erős volt a szél, hogy a fákat is kicsavarta. Már a panelház is egy kicsit megrogyott, nem voltam biztos benne, hogy a párhuzam végleges pusztítása előtt kijutunk. A családom is egyre jobban hiányzott. Miután odaadtam a pohár vizet Logennnek odamentem a családomról készült rajzomhoz, amit még Logen rakott fel a falra. Ránéztem a rajzra a szomorúságtól kicsordult a könnyem. Muszály voltam a homlokomat odanyomni a képhez, hogy Logen ne lássa meg, hogy sírok. Sírás közben a tekintetem a nyakamban lógó nyakláncra tévedt. Lassan kinyitottam lógó medált a tenyeremben össze szórítottam, miközben a fejemet még mindig a képhez nyomtam. Csak álltam és szorongattam a medált amiben a családom képe volt. Nem igazán tudom mire vártam, csak azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen és kijussunk a Párhuzamból. Megint az a borzasztó érzés fogott el, mint a párhuzamban az első napjaimban. Amikor Logennel először találkoztunk, azt hittem, hogy nem leszek itt magányos soha többé, de most mégis úgy érzem magam mint egy árva kis gyerek, akit egyedül az útszélén hagytak. Vissza vágytam a valóságba, hiányzott onnan minden, az a természetes nyüzsgés ami mindig körül vett, az hogy valaki mindig hangoskodik, az, hogy egy szerető család körül vegyen és hiányoztak a minden napos iskolai problémák. Sajnos Logen nem tudta helyetesíteni mindezt, pedig teljes szívemből szerettem őt. Én lettem volna a világ legboldogabb embere, hogyha Logennel ilyen viszonyunk lett volna a valóságban és ha most ott lettünk volna. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok az egész világban.
-Semmi baj, itt vagyok!-súgta Logen mintha meghalotta volna a gondolataimat és  hátulról megölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy egész arcom könnyes és teljes testemből remegek. Logen addig ölelt, amíg nem hagytam abba a remegést és a sírást. Pár perccel később Logen már szemben állt velem és a mélyen szemembe nézett. Ekkor döntöttem el, hogy nem adom fel most amikor már ilyen közel járunk a kulcs megtalálásához. Azz  is elhatároztam,  hogy nem fogok sírni és teljes erőmből a kulcs megtalálására koncetrálok.
-Lemegyek edédért, az étterembe.-mondta Logen és búcsúzóul megcsókolt. Ez volt a legveszélyesebb kijelentés mivel a vihar folyamatosan tombolt és bármikor egy lezuhanó faág alá kerülhettél. Végignéztem ahogy Logen kimegy az ajtón és még egyszer visszanéz rám. Úgy tűnt Logen kevésbé fél és kevésbé van kétségbe esve, hogy nem jutunk ki időben. Először arra gondoltam, ez azért van, mivel átélt már hasonlót, de később rájöttem, hogy ő is fél csak nem mutatja ki. Néha kicsit úgy éreztem, hogy ez az egész az én hibám, mivel én kértem Logent, hogy beszéljen magáról és ne érdekeljék a Párhuzam szabályai. Egyszer viszont elmondtam neki, hogy hibásnak érezem magam emiatt, de ekkor úgy rámmordult, hogy ilyen hüyleség meg se forduljon a fejemben, ezért töbször nem hoztam szóba. Leültem a kanapéra és az adás nélüli szükén sistergő képernyőt néztem. Kis idő elteltével egy hatalmas dörrenést halottam a lépcsőházból több száz visszhanggal. Azonnal leszaladtam a lépcsőn, viszont a második emelet lépcsőfordulójában megtorpantam. Logent láttam magam előtt és mögötte a beton lépcsőből hiányzott egy méteres darab és csak a vas merevítések látszottak a lépcső helyén.
-Mi történt?-kérdeztem őt. Nem mertem megmozdulni, mert a beton lépcső egyik darabja látszólag lezuhant az alatta lévő emletre.
-Remény vissza a szobába!-kiláltotta Logen, miközben attól rettegett, hogy alatta is beszakad a lépcső.
-Indulj már, nem megyünk semmire azzal, ha mindketten lezuhanunk!-mondta Logen idegesen, látszott rajta, hogy engem sokkal jobban félt mint saját magát. Egy fél emelettel feljebb rohantam úgy, hogy ő már ne lásson, csak azért, hogy végre elinduljon felfelé. Halottam ahogy lép egy nagyot és megint egy óriási dörrenés. Az ijedségtől a szemembe könnyek szöktek. Azt hittem Logen is a betontömbbel zuhant. Egy pillanatra elvesztettem minden reményt és az elkeseredésembe szinte bele fàjdult a szívem, de megnyugodtam amikor megláttam Logent összeráncolt homlokkal előttem állni, sérülések nélkül. Ezek szerint Logennek szerencsére sikerült időben elugrania. Lassan kiengedtem az eddig bent tartott levegőt.
-Diána! Nagy mázlid, volt hogy nem szakadt tovább és csak a lépcsőfordulóig zuhant le a lépcsőfokok. Azt mondtam menj vissza a szobába.-mondta Logen, egy idő óta most szólítot először Diánának. Nem bírtam tovább így nézni Logent, oda mentem hozzá és egyszerűen átöleltem.
-Neked is mázlid volt.-motyogtam a fülébe és kivettem a kezében lévő zacskót amibe az ebédek voltak, hogy mindkét kezével meg tudjon ölelni.