Vissza a valóságba

18.rész

Egyenletes, fülsüketítő csipogást hallottam ami egyre hangosabb lett. Kinyitottam a szememet egy neoncső csilágított bele. Lassan pislogtam néhányat és körülnéztem. Egy fehér kórházi ágyon feküdtem, mellett ember nagyságú gépek kezdtek el egyre gyorsabban sípolni. Annyira fájt a fejem, hogy azt hittem mindjárt szétrobban. Fel akartam emelni a kezemet, hogy megvakarjam a homlokomat, de a kezemet alig emeltem el aztán visszazuhant. A kezeim mázsás súlyúnak tűntek, és még külön féle csövek is kilógtak belőle. Nagyon megijedtem. Ekkor eszembe jutott, hogy pár másodperccel ezelőtt még hol voltam, így kicsit már érthetőbbek voltak a történések. Biztos voltam benne, hogy ami a Párhuzamban történt, mind megtörtént velem és nem csak egy álom, egyszerűen éreztem.
-Logen.-mormoltam halkan és belefájdult a szívem. Ekkor négy fehér köpenyes orvos rohant be az ajtón. Egy pillanatra össze nézték, utána oda léptek hozzám.
-Mi történt?-kérdeztem rekedt hangon és majdnem kicsordult egy könycsepp a szememből. Már sejtettem a választ, de muszáj voltam megbizonyosodni róla. Az orvosok egy ideig tétováztak, hogy melyikük szólaljon meg, végül egy copfba fogott barna hajú nő lépett elő.
-Jónapot, Izabell vagyok.A balesetben amit elszenvedett olyan ütést kapott a fejére, hogy kómába esett.-mondta lassan. Gondoltam, hogy ez lesz a válasz.
-Huszonnégy napig volt kómában. Január tizennegyedike van.-folytatta a nő. Végig gondoltam és rájöttem, hogy ez pont annyi nap, amennyit a Párhuzamban töltöttem. Nem ért meglepetésként, hogy a Párhuzamban ugyanannyi egy nap mint a valósában,ahogyan ezt korábban is gondoltam. Arra is rájöttem hogy már tizenhárom napja hiányzom az iskolából, de ebben a pillanatban ez volt a legkisebb problémám. A másik három orvos oda lépett a mellettem pittyegő gépek mellé és valamit állítottak rajta. Most már azonnal akartam látni a szüleimet ezért megkérdeztem.
-A családom hol van?- megköszörültem a torkom, ekkor Izabell doktornő egy segítség kérő pillantást vetett a többi orvos felé.
-Ő...-mondta Izabell zavarodottan, nekem rossz előéreztem támadt.
-Sajnos a lökés hullám miattt, amit a robbanás generált ők is.....-elhalgatott egy pillanatra, de azonnnal folytatta
-De remélhetőleg ők is hamarosan felébrednek, hisz maga is felébredt.-tette hozzá kétségbe esetten.
-Hogy mi?-kérdeztem fal fehér arccal, az agyam képtelen volt elfogadni az előbb hallottakat.
-Ez nem lehet igaz.-mondtam felemelt hangsúllyal. Nem létezhet, hogy minden amiért küzdöttem, hogy kijussak és együtt lehessek velük hiábavaló volt.
-Sajnálom.-mondta a doktornő és a cipője orrát nézte. Elfordultam az oldalamra és elkezdtek patakzani a könnyem végig az arcomon. Ideges voltam, csak sírtam és a tenyeremmel szorítottam a kórházi fehér párnát. Az orvosok lassan lekapcsoltak a gépekről, párszor megsimogatták a hátamat, de nem láttam, hogy melyik orvos volt, mert háttal feküdtem nekik. Semmi keresnivalóm nem volt itt a valóságban. Nekem a családomnak kellett volna segítenem a Párhuzamból. Biztos voltam benne, hogy ők is a Párhuzamban ragadtak, ahogy Logen is. Most rajtuk kellett segítenem, nem itt pazarolnom az időt. Pár nap múlva haza engedtek a kórházból, Erzsébet nagymamám párszor meglátogatott és azt is mondta, hogy amíg a szüleim nem ébrednek fel vele fogok lakni. A szüleim kómáját mindenki egy ideiglenes állapotnak fogta fel, de én tudtam, hogyha nem lépek, akkor soha többet nem ébrednek fel. Abban a pillanatban, ahogy beléptem a lakásba remélülettől alig kaptam levegőt. Minden ugyanúgy állt, mint ahogy utóljára láttam, csak a rajzom nem volt a falra szövegezve és Logen illata sem volt a levegőben. Egyszer csak borzasztó hiányérzetem lett, akkora, hogy a szívem is belefájdult. Hiányzott Logen ölelése, a szüleim gondoskodása és az ikrek nevetése. Azt akartam, hogy ez az egész őrület csak egy rémálom legyen. Nem bírtam megmozdulni, csak merev tekintettel néztem magam elé.
-Jól vagy kicsim?-kérdezte a nagmamám. Egy igen-szerű választ mormogtam, csukott szájjal. Leültem az asztalhoz és kedvtelenül megettem a spagettit amit a nagymamám elém rakott. Este álmatlanul forgólódtam a kényelmetlen kanapén, hiányzott Logen ölelése. A lakás kihalt és csendes volt, a nagymamám több mint egy óriája aludt el. Addig nem hunytam le a szememet amíg nem találtam ki, hogyan mentsem meg a családomat és Logent. A tervemtől még én is egy kicsit megijedtem, nem tudtam, hogy leszek képes szánédosan balesetet szenvedni, amitől vissza jutok a Párhuzamban. Este tizenegy körül el is nyomott az álom. Másnap reggel már csak a tervemre tudtam komcetrálni. Arra sem emlékeztem, hogy mit ettem reggelire. Miután felöltöztem, megkértem a nagymamámat, hogy hadd menjek el egyedül sétálni. Minnél hamarabb el akartam hagyni ezt a lakást, mert minden a Párhuzamra emlékeztetett, ha ott voltam. Nem tudtam tisztán gondolkodni, csak a megmentésük járt állandóan a fejemben, olyan voltam mint egy robot akit megbíztak egy feladattal és azt hajtja végre érzelmek nélkül.