Vissza a valóságba

17.rèsz

Logennel fent a szobában gyorsan megettük az ebédet, mivel nagyon éhesek voltunk. Ettől fogva éjjel nappal az ajtóba illő kulcsot kerestük. Nem volt egyszerű dolgunk, mivel a pince feliratú dobozba több mint négyszáz kulcs volt bedobálva. Logennel egész nap csak a zárba próbáltuk a kulcsokat, volt olyan hogy még az ebédet is kihagytuk, annyira eltökéltek voltunk. Logenen néha látszott, hogy elege van a kulcs próbálgatásból, de sosem adott hangot ennek. Én már nem álltam meg, állandóan a kulcsokon jár az agyam. Az utóbbi napokban vagy a pincében vagy az őrházban aludtunk, mivel túl veszélyesnek találtuk azt hogy felmenjünk az emeletre az omlások miatt. Nem aludtunk normális ágyon, csak két polifonon amit az egyik pincében találtunk. Mindketten borzasztó fáradtak voltunk, mivel az állandó kulcs próbálgatásunk miatt legkorábban tizenegykor feküdtünk le és négykor már ébren voltunk a kényelmetlen polifom miatt. Logennek sose volt egy rossz szava sem az állandó munkára, sőt rám is figyelt, hogy ne felejtsek el enni, mert hajlamos voltam rá. Teljesen megkergültem a kulcs keresése miatt, állandóan azon járt az eszem még álmomban is. Nagyon hálás voltam Logennek, mert nagyjából csak ő tartott életben. Másnap reggel is a pincében ébredtünk Egy hatalmas dörrenés miatt mindkettőnknek azonnal elszállt az álom a szeméből.
-Induljunk.-mondtam Logennek a kulcs keresés utalva.
-Remény, legalább egyél előbb egy almát.-mondta Logen a szemét dörzsölve.
-Igenis.-mondtam humorosnan, de nem mosolyogtam. A raklapnyi alma közül kiválasztottam a legpirosabbat és gyorsan megettem. Miután Logen is befejezte a szegényes reggelijét, átrohantunk az őrházba a hurikán erősségű szélben. Alig beszéltünk,  a túlélésre játszottunk, nem akartuk még jobban magunkra haragítani a Párhuzamot. Amikor beléptünk az őrházba megint az az ismerős ázott esőszag csapott meg minket, ami már napok óta terjengett mindenhol. Gyorsan belemarkoltunk a kulcsokat tartalmazó dobozba és már futottunk is vissza. Csak futás közben vettem észre, furcsán bizsergett az ökölbe szorított kezem amelyben a kulcsok voltak. Nem vettem tudomást erről az érzésről, mert már rengetegszer bemeséltem magamnak hasonlókat. Futás közben nem igazán figyeltünk a környezetünkre, csak attól óvakodtunk, hogy ne essen ránk egy lezuhanó faág. Beléptünk a házba meglepődötten láttuk, hogy a pince plafonja annyira megroggyant, hogy egy kis rengéstől is teljesen összedőlhet. Sőt, később észrevettem, hogy a padlón a falból és a plafonból hiányzó darabok hevertek. Logen a varázslatos ajtó elől elsöpörte a törmelék darabokat, elkezdte a végtelen kulcs próbálgatást. Nekem a sok próbálkatástól jó pár vízhólyag keletkezett a kezemen emiatt kifejezetten kellemetlen mikor a vízhólyagjaimnak nyomódtak a kulcsok. Logennel felváltva próbáltuk elforgatni a zárba a kulcsokat. Ezekben a napokban már rájöttünk és fel tudtuk ismerni, hogy melyik kulcs biztosan nem illik bele a zárba. Egyik kulcs sem volt egyforma, mindegyik más stílusú volt. Ma Logen rakta be első kulcsot a zárba. Addig én kezembe vettem a következő kulcsot.. Ez volt a világ legunalmasabb folyamata, de meg sem fordult a fejemben hogy abbahagyjuk. Amikor már megszámlálhatatlanszor ismételtük meg ezt a folyamatot elkezdett lankadni a figyelmem, de valamire hirtelen felfigyeltem újra. Beraktam a zárba a kulcsot csodák csodájára a kulcs egy nagy kattanással elfordult. Meglepődötten felnéztem Logenre.
-Most.....ez a kulcs nyitja az ajtót?-kérdeztem Logent, de igazából kijelentésnek szántam. Visszanéztem a kulcsra, egy régi rozsdás kulcs volt, viszont legalább olyan elbűvölő mint az ajtó. Logen válaszként óriási mosollyal a száján bólintott. Én ezekben pillanatokban még igazából fel sem fogtam, hogy ez a régóta keresett kulcs. De amikor erre rádöbbentem elnevettem magamat, de olyan őszintén mint még a Párhuzamban soha. A szívem elkezdett kevesebben verni. Végig pörgött a fejemben minden, ami hiányzott a valóságból, még az is felmerült bennem, hogy ott majd megkeresem Logent. Hamarosan újra otthon leszek, gondoltam. Logen megcsókolt és ezzel szinte egyszerre a boldogságtól kicsordult a könnyem. Ekkor újra meg remegett a lábunk alatt a föld és lassan elkezdett hullani a falból a  cement minden irányból. Egyszerre töltötte el a szívemet a félelem és az öröm. Tudtam, hogy sietnünk kell, mert csak perceink maradtak a panelház teljes összeomlásáig. Ha még sokat veszetgetjük még az időt mi is a párhuzam áldozatai leszünk örökre.
-Menj Diána, én megyek utánad.-mondta Logen miközben a feje fölé tette a kezét, hogy kivédje a zuhanó fal darabokat ütéseit. Én is felemeltem a fejem fölé a bal kezemet és a jobb kezemmel lassan megérintettem a kilincset. Éreztem, ahogy a tenyerem hozzásimul a gazdagon díszített kilincshez. Ebben a sorsdöntő pillanatban és az egész testem remegett és bizsergett.Lenyomat  a kilincset és a fülembe hasított a nyikorgó hangja. Egy lépést hátra léptem és lassan kitártam az ajtót. Az ajtó másik oldaláról óriási fehér fényesség és nyugalom áradt. Tudtam és éreztem, hogy onnantól a valóság következik. Nem vesztegettem az időt, éreztem, hogy Logen szorosan mögöttem áll. Nem tudtam, hogy mi vár rám a valóságban a hasam görcsbe rándult, amikor megtettem az első lépést az ajtó felé. Lassan újra felemeltem a lábamat és léptem egyet és ezzel a lépéssel már az ajtó másik felén álltam a végtelen fényességbe. Alig kaptam levegőt az idegességtől. Gyorsan hátra néztem Logenre és megdöbbenve láttam, hogy ő nem lépett át a másik oldalra, ott állt a párhuzamban, nem tudta átlépni a küszöböt, mintha számára egy láthatatlan ajtó állt volt ott. Csak rémülten könnyes szemmel ütötte a láthatatlan ajtót. A rémülettől nem kaptam levegő, mintha megszűnt volna a tüdőm. Ez volt az utolsó kép, amit a Párhuzamból láttam, mert a látásom elkezdett homályosodni és egyre jobban csak a fehérséget láttam.