Vissza a valóságba

8.rész

Eltelt még három nap még a párhuzamban rekedve és nem sikerült kitalálnom még egy tervet. Több mint fél napot töltök, a rajzomat és a számítógépet bámulva és reménykedve, hogy sikerül kitalálnom valamit. Próbáltam sosem Logen előtt csinálni, hogy ne kezdjünk el veszekedni, viszont ennek hatására, alig láttam Logent. Hiányzott a társasága, mert így csak ebédnél találkoztunk és ez Logent is idegesítette. Napok óta nem beszéltünk semmi érdemlegesről, csak teljesen semleges témákról, semmilyen személyes információ tartalommal. Láttam Logenen, hogy napról napra egyre idegesebb lett amiatt, hogy keveset beszéltünk és találkoztunk. Nem tudtam eldönteni Logen érzéseit irántam és az volt az érzésem hogy a való világban Logen nem is kedvelt volna, ha találkoztunk volna. Logennel a legtöbb dologban egymás szöges ellentétei vagyunk. Délután kettő óra volt és a változatosság kedvéért a valóságos és párhuzamos rajzomat bámultam és az elmúlt napokban készített vázlataimat. Éreztem, hogy napról napra egyre jobban kezdek becsavarodni és feladni a hiábavaló fáradozásaimat. Ekkor Logen lökte ki elég erőszakosan a nagymamám lakásának ajtatát.
-Jössz ebédelni?-kérdezte Logen. Napok óta ugyanabban az étteremben ettünk,  de a választék viszonylag széles volt.
-Nem.-válaszoltam és csak egy pillanatra néztem fel Logenre.
-Diána!-kezdte Logen idegesen
-Mi van?-kérdeztem és Logen hangjától én is ingerült lettem.
-Ezt sürgősen be kell fejezned, ma még reggelit sem ettél!-mondta Logen és közelebb jött hozzám. Az eddigi kanapén görnyedős pozíciómból ki egyenesedtem és kihúztam magam.
-És ez miért zavar téged?-kérdeztem semleges hangnemmel és kihívóan néztem Logenre. Mielőtt Logen megszólalt, feszített tempóban elkezdett felém menni,  én felálltam és a végén kevesebb mint egy méterre álltunk egymástól. 
-Mert nem eszel .....-fojtotta el a mondani valóját Logen, mert valószínűleg egy káromkodás szerepelt volna a mondta végén.
-Én próbálok kijutni innen, ellentétben veled!-mondtam mérgesen és Logen tenger kék szemébe nézve.
-Francba Diána, nem érted, hogy nem lehet kijutni és a hülye próbálkozásaid közben meg éhen halsz.-kiáltozott velem Logen, miközben megszorította a vállamnál a rajtam lévő sötétkék melegítő felsőt. Nem szorított olyan erősen, hogy fájjon, de ez pont elég volt arra, hogy végleg kihúzza nálam a gyufát.
-Engedj el!-üvöltöttem Logenre, miközben teljes erőmből rácsaptam a kezére. Logen lassan leeresztette a kezét de továbbra is mérgesen nézett rám. Olyan hangosan veszekedtünk, ha bárki is lett volna az országban biztos, hogy meghallja.
-Nem fogom feladni semmi áron, én sosem fogom feladni, hogy visszajussak a valóságba és te ezt nem tudod fel fogni, mert nem ismersz én a végzetekig kitartok.-folytattam volna a mondatomat de Logen belevágott.
-Te....-mondta Logen és az idegességtől szinte izzott a szeme.
-Megtiltom, hogy próbálkozz!-mondta határozottan Logen.
-Nem vagy anyám, mit parancsolgatsz !-kiáltottam vissza.
-Te se, hogy üvöltözz velem.-kiáltottam
-Te elkényeztetett, kis gazdag, szemtelen, semmirekellő!-hadartam le, vettem egy levegőt és folytattam.
-Azért nem ismersz mert képtelen vagy rólam meghallani bármilyen információt, mint egy bunkó!-kiabáltam Logenre és az öklömet olyan erősen szorítottam össze az idegességtől hogy sebes lett a tenyerem.
-Diána! Mondtam már vagy százszor, de te nem vagy képes semmi felfogni mint egy óvodás, ragaszkodsz a saját hülyeségedhez és mindenki mást figyelmen kívül hagysz, mint egy eszelős idióta.-üldözött velem Logen és teljes arca láncban égett az idegességtől. Ettől a mondattól vérig lettem sértve és mérhetetlenül mérges voltam Logenre. A fülemtől az szememig mindenhol remegtem az idegességtő,l alig bírtam megállni hogy ne essek azonnal neki Logennek.
-Hogy képzeled..?-fenyegettem de a hangom a mondat végére sírásba a fulladt és határozottan ellöktem Logent az utamból aminek következtében Logen kis híján hanyat esett. Könnyes szemmel lerohantam a negyedik emeletről a pincébe és ott már nem bírtam tovább, erőtlenül rogytam össze a falnak dőlve a sötét piében  és zokogtam. Tele voltam dühvel, az indultat majdnem szétvetett. A dohos pincében, a penészes falnak dőlve próbáltam törölgettetni a könnyeimet és erős maradni, de nem ment. Túl nagy volt a reménytelenség, a szomorúság és nem voltam képes erőt venni magamon. Logen elvette az összes reményemet amit akkor éreztem, amikor őt először megláttam. Képtelen voltam felállni és abbahagyni a sírást és nem láttam értelmét semminek, esélytelen volt számomra most hogy pozitívan gondolkodjak.