𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤1.♤

Michael Clifford, hello. Nem, nem mutatkoztam be egy hülye füzetnek. Nem mutatkoztam be egy hülye lapnak. Nem... Jó igazából, de...

Oké, hagyjuk. Szóval... Nem tudom, hogy miért nyitottam fel ezt a füzetet, és, hogy miért kezdtem el bele írni. Talán azért, mert le akarom írni azt, hogy mit érzek. Igen, ez lesz az. Le akarom írni az érzéseimet. Le akarom írni azokat a dolgokat, amiket másnak nem mondhatok el. Például azt, hogy miért szakítottunk Rosa-val, illetve, hogy miért és hogyan törtem össze a szívét... Vagy azt, hogy még mindig szeretem. Egyszerűen nem tudom elfelejteni őt. Pedig két év, az két rohadt év. Bennem is sok minden változott, és valószínűleg benne is. Ugyanakkor keveset tudok róla. Hiába nézegetem a közösségi oldalait. Keveset posztol. Nem függője az ilyeneknek. Erre gondolhattam volna akkor is, amikor elkezdtem nézegetni az oldalait, és azt a pár fényképet, ami fent van róla az Instán.

Rosa külsőleg alig változott valamit. Amikor két évvel ezelőtt utoljára láttam, akkor még hosszú barna haja volt, halvány sminkje elmosódott a sírástól. Akárhányszor az arcomhoz érek beugrik az is, hogy felpofozott. De meg érdemeltem. Sok mindent elcsesztem. Nagyon, de nagyon sok mindent. És nem tudom, hogy hogyan tehetném jóvá. A fenébe is! Erről még a fiúknak sem meséltem semmit... A szakításunk után pár nappal megbeszéltünk, hogy senkinek sem mondunk semmit arról, hogy miért történt az, ami. Rosa vigyázni akart rám, én pedig rá. Erre mit tettem? Végeztem a kettőnk közötti kapcsolattal. Soha életemben nem voltam boldogabb, mint akkor, amikor Rosa velem volt. Néha még hallom a nevetését. Lehet, hogy kezdek begolyózni ettől az egésztől... De egy dologban biztos vagyok. Az pedig az, hogy én rohadtul szerelmes vagyok Rosalind Blake-be. Még mindig.

Nem tudom, hogy be kéne-e számolnom a szörnyen unalmas napomról, szóval inkább nem teszem meg. Jól esik nosztalgiázni. Inkább mesélek még egy kicsit kettőnkről.

Szóval... Amikor utoljára láttam olyan... Lányos lány volt. Színes ruhákat hordott. De most... Nem látok mást csak feketét. Nagyon ritkán láttam rajta sötétkéket, esetleg vöröset, de ennyi. Valószínűleg megváltozott a stílusa. Haja már nem olyan hosszú, és nem is barna. Rosa szőkébb lett, és a haja a válla felettéig ér. Gyönyörű barna szemei semmit sem változtak. Még mindig látom benne a csillogást. Azt a csillogást, amelyet egykor minden nap láthattam. Kicsit magasabb is lett. Vajon még érdeklik a felkapós ölelések? Mert nekem hiányzik. Hiányzik az, hogy így ölelhessem meg. De nem csak ez hiányzik. Hiányoznak a meleg, puha ajkai. Hiányzik az, hogy a haját piszkálhassam. Hiányzik a nevetése, az, hogy együtt nevessünk. Hiányzik. Egyszerűen hiányzik. Rosalind Blake túl jó volt hozzám. Sokkal, de sokkal jobbat érdemelt volna nálam. Mert az a hülye igazság, hogy túl rossz vagyok hozzá.

És... Nem is tudom... Azt se tudom, hogy hogy van. Nem tudom magamhoz ölelni. Többé nem. Ekkora szerencsétlenség is csak én lehetek... Hagytam, hogy az egyetlen ember, aki úgy igazán szeretett kilépjen az életemből. Mert azt kétlem, hogy most is szeret. Lehet, hogy azt se tudja, hogy élek-e még... Sőt. Lehet, hogy nem is érdekli. Nem is. Biztos, hogy nem érdekli. Ugyan miért érdekelné az, aki összetörte a szívét? Hát ez az... Nem érdekli.

Engem viszont mégis érdekel, hogy mi van vele. Érdekel, hogy jól van-e. Nem akarom, hogy baja essen... De az a gond, hogy bármi megtörténhet vele, mert nem tudok rá vigyázni. Nem vagyok vele minden nap. Nem. Nem láthatom őt. Nem láthatom az édes mosolyát. Nem hallom többé a hangját. Talán ez a büntetésem azért, mert ekkora paraszt vagyok. Ha jobban belegondolok akkor meg is érdemlem, hogy ne halljak felőle. Rossz pasi voltam... Aki képes volt otthagyni őt a szarban... 
— Mike, kezdek aggódni érted — lépett be Luke a szobámba, mire én azonnal becsuktam a füzetet, amely felé eddig görnyedtem.
— Nincsen semmi bajom. — vontam vállát. — Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. —  tettem hozzá magyarázatképen.
— Kérsz egy kávét? — mosolyodott el halványan.
— Lehet, hogy jó lenne. — bólintottam egy aprót.
— Na, gyere nagyfiú — mondta, miközben felhúzott a székről, és szorosan átölelt.
— Nem foglak zaklatni azzal, hogy mi van veled. De aggódom. — suttogta. — Viszont tudom, hogy ha készen állsz rá akkor majd kiöntöd a lelkedet. Én pedig várni fogok rá. — magyarázta.
— Köszönöm. — mondtam halkan. Kész csoda, hogy Luke meghallotta.
— Gyere, igyunk egy kávét. — mosolyodott el halványan, majd lementünk a konyhába.

Luke bekapcsolta a kávéfőzőt, majd engem figyelt. Én pedig azt figyeltem, ahogy lefőzi a kávét.
— Mikor aludtál utoljára, ha szabad tudni? — kérdezte kíváncsian.
— Luke — mosolyodtam el halványan. — Jól esik, hogy aggódsz, de nincsen semmi bajom. Szoktam aludni, remekül.
— Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra!
— Vigyázok. — ígértem meg neki. A szőke bólintott egy aprót, majd töltött nekem kávét.
— Amúgy hol van Ash és Cal? — kérdeztem.
— Oh, igen — jutott eszébe. — Eredetileg ezért mentem be hozzád.
— Miért? — kérdeztem ismét.
— Ezt látnod kell, gyere! — mondta Luke. Szemforgatva követtem őt.

A nappaliban álltunk meg. A kanapén Ashton feküdt, rajta pedig — illetve félig mögötte — Calum.
— Azta. — suttogtam. — Mond, hogy van róla képed! — nevettem fel halkan.
— Van. — válaszolt azonnal. — Ahogyan nekik is arról, hogy én így fekszem rajtad.
— Jaj, de jó — húztam el a számat.
— Ugyan! — nevetett fel halkan. — Szerintem jó kép lett. Makulátlan rajta a hajam. — magyarázta. Mosolyogva néztem Luke-ra.
— Mint az összes többi képeden. — jegyeztem meg nevetve.
— Na! Akkor szerinted is makulátlan a hajam. — vigyorgott az előttem álló Luke.
— Hogyne. — forgattam meg a szemeimet, majd inkább vissza mentem a konyhába. Luke pedig követett engem.

Felültem a konyhapultra, majd tovább kávézgattam.
— Más ott eszik — jegyezte meg Luke.
— Te múltkor az íróasztalomon fetrengtél. — emlékeztettem arra, hogy mi történt nagyjából egy héttel ezelőtt.
— Az is igaz. — vonta meg a vállát. Luke végül felült mellém. Egy nagy sóhaj kíséretében nekem támasztotta a hátát.
— Veled minden rendben? — kérdeztem.
— Aha. — válaszolt.—  Csak nem sokat aludtam az éjjel. — tette hozzá.
— Miért? —  kíváncsiskodtam.
— Azon járt az eszem, hogy mi történhetett veled és Rosa Blake-kel. — felelte.
— Szakítottunk, ennyi. — suttogtam.
— Persze, tudom. Csak fura.
— Mi? — kérdeztem halkan.
— Olyan jól elvoltatok. — magyarázta. — Azt hittem, hogy lesz is belőle valami.
— Én is azt hittem. — suttogtam magam elé.
— Mi? — kérdezte Luke. Huh, szerencsére nem hallotta.
— Semmi. — vontam vállát.  — Csak azt mondtam, hogy már megtörtént... Nem tudom visszacsinálni. - javítottam ki magamat. Ohh, pedig szívesen vissza csinálnám. Csak nem tudom. Sajna nem tudok visszamenni az időben. Pedig néha jó lenne... És annyira zavar, hogy nem beszélhetek róla a fiúknak, mert megígértem neki. Megígértem Rosa-nak...

Luke szótlanul nézett maga elé.
— Lány gondjaid vannak? — tettem fel a nagy kérdést. Ki gondolta volna, hogy pontosan beletrafálok ebbe? Na, igen. Én sem.
— Lehetséges — vallotta be.
— Na, mesélj. — mosolyodtam el halványan. — Mióta ismered? Jóban vagytok? Kedves? Milyen? — bombáztam kérdésekkel.
— Kábé fél éve ismerem. — felelte. — Sok közös van bennünk, teljesen megért. Meghallgat és nem zavarja, ha csak magamról beszélek. Szörnyen kedves és megértő. Szerintem ti is bírnátok. — magyarázta.
— Akkor hozd el, és mutasd be. — mondtam ki egyszerűen.
— Ajj, Mike az nem ilyen egyszerű!
— Miért nem? — érdeklődtem.
— Mert nem a barátnőm... — felelte. — Szerintem őt nem is érdeklem, csak barátként van rám szüksége.
— Nem tudom, Luke. Annyira nem ismerem. — suttogtam magam elé. — De, ha megismerném akkor biztos tudnék segíteni.
— Bemutathatlak neki — gondolkodott el. — De igazából ismer.. — gondolkodott hangosan. — Imádja a bandát. Óriási fan. — magyarázta.
— És... Hogy hívják? — kérdeztem meg.
— Ne akadj ki... — kezdte halkan.
— Ugyan miért akadnék ki? — nevettem fel kínosan.
— Rosa Blake-ről van szó...  — nyögte ki nagy nehezen, mire én nyeltem egy nagyot. Oh, hogy az a...