𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤19.♤

- Egy évvel később -

— Na? Hogy nézek ki? — lépett elém Rosa, miközben megperdült a tengelye körül.
— Csodásan. — mosolyodtam el halványan. — Gyönyörű vagy, mint mindig. — tettem hozzá halkan. Rosa elvörösödött, majd adott egy gyors puszit a számra, amiből persze azonnal csókot csináltam.
— Na jó! — lépett be a szobába Liz nyomában Luke-kal. — Ezzel várjatok még! — húzta el a száját. Kuncogva engedtem el Rosa-t.
— Elfogunk késni. — közölte egyszerűen.
— Az asszony ideges — néztem Luke-ra.
— Anyád — motyogta Liz az orra alatt.
— Kösz, jól van. — bólintottam egy aprót. Luke elnevette magát, de Rosa vállai is rázkódtak. Ők jól szórakoztak, Liz már kevésbé.
— Oké — szóltam közbe. — Menjünk.
— Végre van egy normális ötleted. — forgatta meg a szemeit Liz, miközben kilépett a szobám ajtaján.
— Mi baja van? — nézett Rosa kíváncsian Luke-ra.
— Csak ideges. — legyintett, mire tőlem kapott egy szúrós pillantást. Mindannyian tudták, hogy miért ennyire fontos nekem ez az este.
— Mégis miért? — vonta fel a szemöldökét kérdőn. — Kivételesen nincs miért aggódnia — gondolkodott el. — Ugye? — emelte rám a tekintetét.
— Nem hiszem, hogy bármiért is kéne aggódnia. — vontam vállat, miközben belepusziltam a hajába. — Menj, nyugtasd le Liz-t — mosolyogtam rá. — Mindjárt megyek én is, oké?
— Oké. — bólintott mosolyogva, majd kilépett a szobámból. Luke vigyorogva figyelt engem.
— Végre megteszed? — vigyorgott továbbra is.
— Meg. — bólintottam határozottan.
— Szorítok, de nagyon — mosolygott rám Luke. Ketten léptünk ki a szobámból. A többiek pedig már csak ránk vártak.
— Siessetek már! — nézett ránk Liz bosszúsan. Úgy látszik, hogy Rosa-nak még sem sikerült lenyugtatnia őt.
— Igenis! — bólogatott Luke hevesen. — Indulhatunk? — pillantott körbe.
— Igen! — feleltük egyszerre, majd mind kiléptünk a bejárati ajtón.

Nyár vége volt, és egyben szörnyen meleg is. Nyár búcsúztatóra igyekeztünk Liz unokatestvéréhez. Az odáig vezető úton a többieket hallgattam, miközben szorosan fogtam Rosa kezét.
— Minden rendben? — nézett rám egy pillanatra.
— Persze. — biccentettem, és csak remélni mertem, hogy nem remeg meg a hangom.
— Valamit titkolsz. — jelentette ki. Teljesen átlátott rajtam. Sajna túl jól ismer engem.
— Nem. — mondtam halkan. — Nem titkolok semmit sem. Az égvilágon semmit.
— Nem tudsz jól hazudni, Mikey. — rázta meg a fejét, mire én csak elhúztam a számat.
— De majd elmondod, mert tudom, hogy elfogod. — mosolyodott el halványan.
— P-Persze. — dadogtam. — Majd mindenképpen elfogom. — bólogattam.
— Ne maradjatok le! — nézett át a válla felett Ash. Ekkor vettem észre, hogy tényleg le vagyunk maradva, szóval sietősebbre vettük a figurát. Elég hamar be is értük a többieket. Csendben hallgattam őket, Rosa pedig édesen nevetett a hülyeségeken.

Hamarosan pedig meg is érkeztünk. A házból kiszűrődő zenét egyébként már távolról meg lehetett hallani.
— Megérkeztünk! — mondta Liz csilingelő hangon. Lenyomta a bejárati ajtó kilencsét, ennek következtében pedig elénk tárult a bent tomboló őrület. — Gyertek! — nézett hátra egy pillanatra, majd megfogta Luke kezét és maga után kezdte el húzni őt.

Cal, Ash és Andy is elindultak befelé.
— Készen állsz? — néztem Rosa-ra.
— Őszintén? — kérdezett vissza.
— Őszintén. — biccentettem.
— Nem. — bökte ki. Eleresztettem egy halvány mosolyt. — De... Menjünk.
— Menjünk — egyeztem bele. Összekulcsoltam az ujjainkat, majd beléptünk a házba.
— Sok az ember — mondta a mellettem álló Rosa, aki próbálta túl üvölteni a zenét.
— Eléggé. — bólintottam egy aprót. — Gyere — húztam magam után. A konyhában álltunk meg, ahol szerencsére senki sem tartózkodott.
— Oké, ez így sokkal jobb. — mosolyodott el halványan. Az a mosoly... Egyszerűen imádom a mosolyát. — Mi az? — kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett.
— Semmi — vontam meg a vállamat zavartan. — Csak... Szeretlek. — tettem hozzá halkan.
— Én is szeretlek, Mikey — mosolygott. Közelebb húztam magamhoz, Rosa karját a nyakam köré fonta, miközben beletúrt a hajamba, ami ennek következtében a szemembe hullott.
— Ezt most muszáj volt? — nyafogtam.
— Igen. — biccentett. — Örülj neki, mert így csak még helyesebb vagy. — vonogatta a vállát.
— Tényleg? — vigyorodtam el.
— Tényleg. — erősítette meg. Válaszul felé hajoltam és hosszasan megcsókoltam.