𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤7.♤

Három nap. Három nap telt el, és Rosa még mindig nem ébredt fel. Minden egyes nap ott ültem mellette, éjjel-nappal. Mindig. De semmi. Még a Monster Among Men-t is elénekeltem neki. Vajon hallotta? Vagy tetszett neki? Fogalmam sincs...

A mai reggelem is hasonlóan indult, mint az elmúlt három napban. A Rosa ágya előtti széken ébredtem. Nyújtózkodtam egy sort, majd Rosa-ra tévedt a tekintetem. Szemei továbbra is csukva voltak, pedig annyira szerettem volna már végre látni azokat a gyönyörű barna szemeit. El akartam volna veszni bennük, ahogyan mindig is. És soha nem akartam volna visszatérni onnan a valóságba. De... Most nem tudtam megtenni. Nem volt ébren, bármennyire is szerettem volna az ellenkezőjét. Szerettem volna mindent visszacsinálni. Akkor talán a kisbabánk is élne...
— Jó reggelt! — suttogtam Rosa-nak. — Sajnálom. — motyogtam magam elé. — Még mindig nem tudom elhinni, hogy őt is elvesztettük — pillantottam a hasára, majd gyorsan el is kaptam onnan a tekintetem. — Csak... Ébredj fel, oké? — motyogtam kissé könnyes szemmel. — Hadd hozzam helyre... Kérlek! — választ persze nem kaptam. Sóhajtva megráztam a fejemet, majd az ajtó felé kaptam a fejemet, amely ebben a pillanatban nyitódott ki.
— Halkabban már! — szóltam rá Luke-ra fáradtan.
— Bocs — húzta el a száját. — De sietnem kellett. — tette hozzá.
— Mégis miért? — érdeklődtem.
— Ne légy ideges, de... Ha Rosa állapota nem javul akkor vége. Lekapcsolják a gépekről. — suttogta. Kezem automatikusan ökölbe szorult. — Michael... Rosa-nak muszáj lesz felébrednie.
— De hogyan? — suttogtam magam elé tanácstalanul. — Az elmúlt három napban sem történt semmi! Kezdem feladni... Nincs már több reményem... — motyogtam, mire Luke nemes egyszerűséggel a tarkómra vágott. — Aú! — kaptam oda automatikusan.
— Megérdemelted! — vágta rá azonnal. — Mike... Nem adhatod fel. Most nem. — magyarázta.
— De akkor mégis mi a jó eget csináljak? — sóhajtottam fel halkan.
— Beszélj hozzá, ahogyan azt eddig is tetted. — mosolyodott el halványan.
— Rendben — bólintottam egy aprót. — Szerinted az segít? — kérdeztem bizonytalanul.
— Biztosan segít. — felelte határozottan. Luke egy ideig figyelte Rosa mozdulatlan testét, majd kilépett a fehér és egyben hideg szobából. Megborzongtam. Mintha kiszívták volna az életet a szobából.

Szótlanul figyeltem Rosa-t, miközben a kezét szorongattam.
— Nem tudom, hogy hányszor fogom még elmondani, de... Szörnyen sajnálom, Rosa. Annyira, de annyira sajnálom! Ha én nem lennék akkor ez biztos nem történt volna meg... — suttogtam.
— Mikey — suttogta. Azonnal oda kaptam a fejemet. Rosa bágyadtan nézett fel rám. Furcsa, de egyben jó érzés volt hallani a hangját és azt, hogy Mikey-nak hívott. Rég hívott így. Engem pedig azonnal kirázott a hideg, holott ismételten dög meleg lett a fehér szobában. — Kérlek bocsáss meg magadnak — suttogta, majd ismét lehunyta  a szemeit.
— Rosa, ne! Rosa, kelj fel! — szólongattam. Rosa nem válaszolt. Na bazdmeg.

A szobában lévő gépek iszonyat hangosan kezdtek el sípolni.
— Basszus, basszus, basszus! — mondtam, miközben megnyomtam a nővér hívó gombot, mely közvetlenül az ágy mellé volt felszerelve. A szoba két percen belül tele lett orvosokkal és mindenféle nővérrel. Szó szerint kitoltak az ajtón. A lábaim földbe gyökereztek, és megszólalni sem tudtam. Csak annyit érzékeltem, hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon. A fülemben dobogott a vér. Csak annyit láttam, hogy a barátaim felém rohannak. Nem tudtam kivenni, hogy mit mondanak vagy éppen mit kérdeznek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi van velem. Csak arra tudtam gondolni, hogy Rosa túlélje. Mert túl kell élnie. Muszáj, hogy túlélje.
Nagy nehezen megbírtam mozdítani a lábaimat, miközben a székek felé sétáltam. El is estem volna, ha Luke nem kap el. Liz aggódva figyelt, miközben a fiúk megtartottak. Képes lettem volna elesni, ha nem tartanak meg.
— Clifford! Mi a franc történt?! — hallottam meg Liz hangját. Rá emeltem a tekintetemet. Nyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Végül csak megráztam a fejemet. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, és a mellkasom is eszméletlenül szorított. Azt mondta, hogy bocsássak meg magamnak... Bele se merek gondolni a „mi van ha... " opcióba. Jézusom... Az lehetetlen!
— Rosa! — jött ki hang a torkomon. Kiszabadultam a fiúk szorításából, majd megindultam az ajtó felé, de Luke gyorsabb volt nálam, így az ajtó elé állt.
— Engedj! — néztem rá bosszúsan.
— Nem lehet, ezt te is tudod. — felelte. — Az orvosok megoldják.
— Nem! Nem fogják! — vágtam rá azonnal. — Ez egy egyértelmű jel arra, hogy hagyják őt a fenébe! Nem hagyhatom, hogy ezt tegyék! Nem veszíthetem el Rosa-t is! — motyogtam könnyes szemmel. Luke ellépett az ajtótól, majd magához ölelt jelezve, hogy nyugodjak le, ami most a legkevésbé ment. — Mi van, ha éppen az utolsó szavait mondta nekem? — motyogtam. A mondatom viszont kissé hangosra sikeredett, ugyanis Liz egy pillanat alatt Luke mellett termett és elrángatott onnan.
— Ezt meg, hogy a francba érted? Felébredt? — kérdezgetett. Szótlanul bólintottam egy aprót. — És mégis mi a fenét mondott neked? — nem válaszoltam. — Michael, kérlek! — nézett rám kissé könnyes szemekkel.
— Azt mondta, hogy bocsássak meg magamnak — válaszoltam halkan.
— Jézusom — motyogta Liz egyre  könnyesebb szemmel, majd hagyta, hogy a mellettem álló Luke szorosan átölelje. Mindannyian reméltük, hogy éppen nem az történik, amire gondolunk. Mind abban reménykedtünk, hogy Rosa túléli. És, ha jobban lesz akkor ez az egész csak egy szörnyű emlék lesz. Semmi több. Az ellenkezőjébe inkább bele sem mertem gondolni...