𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤4.♤

Csak Rosa szavai jártak a fejemben. Én vagyok a gyerek apja... Nem! Az egyszerűen lehetetlen! Nem, nem, nem és nem! Szótlanul bámultam magam elé. Meg sem bírtam szólalni. Nagyon kellett volna mondanom valamit, de... Én erre egyszerűen nem tudtam mit mondani. Lehetetlennek tartottam azt, hogy én lennék Rosa Blake jövendőbeli gyerekének az apja...
— Nem! Az lehetetlen! — szólaltam meg egy kis idő elteltével. Mondjuk ezek voltak az egyetlen értelmesnek mondható gondolataim. Hatalmas volt a zavar a fejemben. Kisebb pánikot is éreztem. És... Féltem belegondolni abba, hogy mi van akkor, hogyha Rosa-nak igaza van?
— Hadd magyarázzam el! Kérlek! — nézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel, amelyekben most nem láttam a csillogást, csak szomorúságot és egy-két kósza könnycseppet. Vettem egy mély levegőt, majd lassan bólintottam egy aprót.
— Rendben — mondtam ki halkan. Rosa mintha megkönnyebbült volna. Nekem viszont annál nehezebb volt... Ott motoszkált egy emlékfoszlány a fejemben, amely nem hagyott nyugodni...

Rosa megfogta a kezemet és maga után kezdett el húzni, ami valljuk be, hogy nem kicsit volt nehéz. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim.
— Mikey? — kérdezte halkan, ám mégis oly' édesen. — Minden rendben? — hangja aggodalommal volt tele. Rosa... Aggódott. Értem aggódott... Szótlanul bólintottam, majd hagytam, hogy vezessen engem.
— Egyedül élsz? — tátottam el a számat. Ugyanabban a házban lakott, mint két évvel ezelőtt. Nem költözött el, pedig biztos vagyok benne, hogy tervezte. Ugyanakkor furcsa volt az, hogy sehol sem láttam a szüleit. Régen mindig a konyhában, vagy a nappaliban voltak. Szemmel tartottak minket, de azért meghagyták nekünk azt a teret, amire sokszor szükségünk is volt. Emlékszem, hogy amikor bármit is elcsesztem egyből Rosa-hoz jöttem, és ez fordítva is igaz volt. A kapcsolatunk túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
— Mondhatjuk úgy is — felelte halkan. Kész csoda volt, hogy meghallottam. — Liz-zel élek, aki éppen Luke-kal randizik. — magyarázta. Mosolygott. Még mindig jól áll neki a boldogság. Mindig is jól állt neki.
— Biztos, hogy az nem Luke műve? — ráncoltam a szemöldökömet, miközben a hasa felé biccentettem.
— Nem. — válaszolt Rosa viszonylag higgadtan. Oké... Lehet, hogy nem kellett volna kimondanom hangosan, de akkor is! Tudnom kellett, hogy mi az igazság, vagy, hogy Luke-nak volt-e köze hozzá...

Rosa leült az étkező asztal előtti székre. Kissé fáradtan nézett fel rám.
— Ülj le. — mondta. Furán bólintottam egyet, majd leültem vele szemben. Barna szemeivel érdeklődve figyelt engem, de én igyekeztem elkerülni azokat. Nem mertem a szemébe nézni. A történtek után... Egyszerűen nem megy... És biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Túlságosan jól ismer engem. Rosa az asztalra rakta a kezeit, annak reményében, hogy majd megszorítom azokat, akárcsak régen. Alig láthatóan beleharaptam az alsó ajkamba. Nem fogtam meg a kezét, pedig nagyon szerettem volna... De nem tettem meg. Mind a kettőnknek jobb így...
— Rosa... — sóhajtottam fel halkan. — A szakításunk óta nem voltunk úgy együtt. — suttogtam magam elé.
— Biztos vagy te abban? — vonta fel a szemöldökét kérdőn. Basszus... Vajon mi a franc történhetett, amire ennyire nem emlékszem? Bárcsak tudnám...
— Biztos — bólintottam egy aprót.

Rosa nem válaszolt. Egy ideig szótlanul ült előttem, miközben üveges tekintettel bámult maga elé.
— Elmagyaráznád? — kérdeztem hirtelen. Szörnyen furdalt a kíváncsiság. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy valami ennyire kiesett... Pedig megtörtént. Valamit rohadtul elfelejtettem.
— Nagyjából három hónapja történt — kezdte halkan. — A fiúkkal valamilyen buliban voltatok.
— Ezt te honnan tudod? — kérdeztem, mert arra pontosan emlékeztem, hogy voltunk egy buliban, amit nem igazán élveztem.
— Olvastam valahol. — legyintett elvörösödve. — Szóval... Te hamarabb eljöttél, mint a Luke vagy a többiek. — mesélte. — Khm... Nem kicsit ittad le magad.
— Egek — motyogtam magam elé. — Mit csináltam? — kérdeztem suttogva. Szóval ezért esett ki annak a napnak a vége. Luke és a többiek viszont teljesen mást mondtak. Azt mondták, hogy bevertem a fejem és ennyi. Hát... Kiderült, hogy rohadtul nem...
— Hallgatlak. — mondtam ki halkan. Rosa bólintott egy aprót, majd folytatta a mesélést.
— Ide jöttél — mutatott körbe a lakásban. — Akkor már Liz-zel éltem, de ő nem volt otthon. Ő is bulizni ment. Én viszont itthon maradtam, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kimozduljak. — magyarázta. — Mindegy. Nem is ez a lényeg. Becsengettél... Én pedig beengedtelek. Természetesen szörnyen leszidtalak, de nem tudtam rád haragudni. Sose tudtam igazán... Aztán valamiről elkezdtél beszélni. Ha jól emlékszem akkor kettőnkről. Utána pedig megcsókoltál... Gondolom tudod, hogy mi történt... — mesélte Rosa. Az utolsó két mondatát pedig szörnyen halkan mondta ki. Már-már suttogott.
— Várj... — gondolkodtam el. Fejemet azonnal a tenyerembe temettem. — Mi... Lefeküdtünk? — böktem ki nagy nehezen. Az előttem ülő Rosa szótlanul bólintott.
— Mond, hogy van itt valami alkohol... — motyogtam teljesen lesokkolva. — Hogy hagyhattad, hogy ez történjen?! — akadtam ki, amikor is eljutott a tudatomig, hogy pontosan mi is történt köztünk.
— Mert akartalak! — vágta rá azonnal, majd amikor rájött, hogy mit is mondott a kezét a szájára tapasztotta, mintha így vissza tudná szívni az előző mondatát. — Basszus, Michael! Egyszerűen nem bírtam azt mondani, hogy nem! Nem ment! Érted? — motyogta kissé könnyes szemmel. Sóhajtva nyújtottam felé a kezeimet. Rosa apró tenyerei szinte azonnal elvesztek bennük.
— Szóval... Miattam vagy terhes? — kérdeztem halkan.
— Az én hibám is. — mondta halkan. Hagyta, hogy megszorítsam a kezét. — Legfőképpen az enyém... — tette hozzá.
— Rosa... — eresztettem el egy halvány mosolyt.
— Igen? — kérdezte. Hallottam a hangján, hogy éppen azon van, hogy nehogy elsírja magát.
— Én... Szeretném, ha ő... Tudod. Megszületne. — mondtam ki halkan. A hangomat ugyanakkor teljesen idegennek éreztem. Mintha nem is én lettem volna.
— T-tényleg? — kérdezte dadogva.
— Tényleg — bólintottam egy aprót. Rosa felállt a székről, majd elém lépett. Érdeklődve néztem fel rá. Rosa szó nélkül magához húzott, és szorosan átölelt. Majd' megfojtott, de nem nagyon érdekelt. Örültem annak, hogy mellettem volt. Örültem annak, hogy a közelemben tudhattam őt. A szívem hatalmasat dobbant. Szerintem még a szomszéd utcában is meghallották...