𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤6.♤

Csak Rosa-ra tudtam koncentrálni. Szorosan öleltem magamhoz, remélve, hogy nincsen semmi baja, és, hogy majd minden rendbe jön... Hamarosan a mentősök is megérkeztek. Rosa-t kivették a kezeim közül. Szipogva néztem a hordágyat cipelő férfiak után.
— Mehetnék én is? — kérdeztem az egyik, nálam talán alig pár idősebb férfitől. Ő csak szó nélkül bólintott, én pedig beültem a mentőautóba, amely szirénázva indult útnak.

A kórházba érve a Rosa-t toló mentősök után siettem. Ám egy bizonyos idő után már nem mehettem velük. Idegesen járkáltam fel-alá a váróteremben. Elővettem a zsebemből a telefonomat, majd értesítettem a többieket. Tudniuk kellett, hogy mi történt. Muszáj volt. Tehetetlenül huppantam le az egyik székre. Ez is az én hibám volt. Ez is miattam történt! Csakis miattam! Akkora egy csődtömeg vagyok...

Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Csak annyit érzékeltem, hogy egyszer megérkeztek a többiek.
— Hogy van Rosa? — kérdezte Liz aggódva.
— Nem tudom... — suttogtam magam elé.
— Istenem! — motyogta Liz. Luke mellé lépett, majd óvatosan átölelte a vállát, Liz viszont elé lépett és a mellkasába fúrta a fejét.
— Hé — lépett elém Ashton. — Minden rendben lesz. — erőltetett magára egy mosolyt.
— Remélem... — mondtam halkan. Bárcsak ne történt meg volna ez az egész! Akkor most minden más lenne... Ha nem vagyok megint egy ekkora hülye, akkor még mindig Rosa-nál lehetnénk, és nem itt...

A többiek leültek a székekre. Liz fejét Luke vállára hajtotta, és igyekezett megnyugodni. Én pedig idegesen járkáltam előttük.
— Mike! — szólt rám Luke, aki látszólag megunta, hogy fel-alá sétálgatok. — Tudom, hogy ideges vagy, de a mászkálás nem old meg semmit. — magyarázta.
— De nem tudok leülni és várni! Annyira tehetetlennek érzem magam!
— Az orvosok mindent megtesznek érte. Ezt te is tudod. — próbált nyugtatni Calum.
— Remélem, hogy igazad van, és tényleg mindent megtesznek érte... — suttogtam magam elé. — Nem akarom elveszíteni. Túlságosan is fontos nekem...

A többiek szomorú mosollyal figyeltek engem. Tudták, hogy mennyit jelent nekem Rosa. Mindent tudtak. Tudták azt is, hogy mennyire, de mennyire aggódom érte. Sóhajtva huppantam le Ashton mellé. Az ujjaimat tördeltem, miközben igyekeztem nem elsírni magamat. Nehezen ment. Éreztem a gombócot a torkomban, és a mellkasom is szörnyen szorított. Nem bírnám ki, ha elveszíteném azt az embert, akit ennyi év után is szeretek. Mert nem múltak el az érzéseim. Sokkal inkább felerősödtek. Magam mellett akartam tudni Rosa-t, vissza akartam kapni őt. Csakhogy féltem. Részben a vissza utasítástól, részben pedig saját magamtól. Mi van, ha csak a bajt hozom rá? Miattam van kórházban... Csakis miattam és a hülyeségeim miatt...

Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telhetett el, vagy hogy hány óra lehet... A másodpercek éveknek tűntek, a percek pedig évszázadoknak. Aztán... Megérkezett az orvos.
— Rosalind Blake hozzátartozói? — kérdezte.
— Igen. — felelte Liz azonnal. — Hogy van Roz?
— Stabil az állapota, de eltört pár bordája, és a bal keze. — felelte. — Kómában van.
— Jézusom — temettem fejemet a tenyerembe. Mit tettem?
— Be lehet menni hozzá? — kérdezte Liz.
— Be — felelte az orvos. — Melyikük Michael Clifford? - érdeklődött.
— Én — mondtam ki halkan, miközben felnéztem a fehér köpenyt viselő férfire.
— Beszélhetnénk négyszemközt?
— Persze — feleltem, miközben felálltam és a doki után indultam.
— Ugye felfog épülni? — kérdeztem, amikoris távolabb mentünk a többiektől.
— Rosalind Blake erős lány. — felelte. — Azonban van még egy rossz hírem.
— Micsoda? — kérdeztem aggódva.
— Mikor behoztuk magáról motyogott valamit. Tudta, hogy terhes?
— Igen. — bólintottam egy aprót. — Minden rendben a kisbabával?
— Maga az apja? — kérdezett vissza csípőből.
— Persze, hogy én! — vágtam rá türelmetlenül. — De mi van a kisfiammal?
— Nem tudjuk. — felelte az orvos higgadtan. Egy ilyen helyzetben, hogy a fenébe lehet higgadt!? — Reméljük, hogy jól van.
— Miért nem tudják biztosra? — kérdeztem suttogva. Igyekeztem nem felhúzni magam.
— Holnapra már tudni fogjuk — mondta, majd elment. Az agyam eldobom! Idegesen sétáltam vissza a barátaimhoz.
— Mi volt? — kérdezte Ash kíváncsian.
— Nem tudják, hogy mi van a babával... — suttogtam magam elé. — Hol van Liz?
— Bement Rosa-hoz — felelte Luke, majd elém lépett és szorosan átölelt. — Felfog épülni — suttogta.
— Nagyon remélem — motyogtam, miközben tovább öleltem Luke-ot. Az öleléshez Ashton és Calum is csatlakozott. Valamiféle erőt adtak, amitől lett egy kisebb reményem is. Remény, hogy esetleg Rosa és a kisbaba is jól van, mert egyikőjüket sem akarom elveszíteni. Nagyon nem...
— Gyere. Nézzük meg Liz-t — mondta Luke, miután elengedtek. Szótlanul bólintottam. Zsebre dugott kézzel sétáltam a fiúk után. Alig egy-két perccel később meg is álltunk.
Az üvegen át láttam, ahogyan Liz Rosa mozdulat testéhez beszél, remélve, hogy valami csoda folytán majd felébred.
— Mi történt? — kérdezte Luke mellém lépve.
— Hülye voltam. Megint. — feleltem halkan. — Átmentem az úton, aztán jött egy autó Rosa pedig félre lökött az útból. — suttogtam magam elé.
— Megmentett téged, Michael — mondta halkan a mellettem álló szőke.
— És, ha én nem tudom megmenteni őt? — kérdeztem halkan. Luke nem válaszolt, csak átölelte a vállamat, jelezve, hogy ő itt van velem. Ahogyan Ashton és Calum is.
Csendben figyeltem Rosa-t, és csak remélni mertem, hogy úgy lesz, ahogyan a többiek mondják. Remélni mertem, hogy felépül.