𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤18.♤

Álmosan, de egyben boldogan ébredtem. Rosa mellett voltam, aki még édesen aludt. Kezembe vettem a telefonomat azzal a céllal, hogy megnézzem rajta az időt. Dél múlt pár perccel. Elnyeltem egy ásítást, majd visszaraktam a telefonomat az ágy mellett lévő éjjeli szekrényre, és ismét lehunytam a szemeimet, de nem aludtam vissza. Pár perccel később Rosa is felébredt, ugyanakkor ő azt hitte, hogy még alszom.
— Mikey — suttogta, miközben beletúrt a hajamba, ami ennek következtében még kócosabb lett, mint azelőtt. — Ideje felkelni! — suttogta. Hangja olyan volt, mint egy igazi Angyalé.
— Mikey — mondta halkan, miközben a hajamat kezdte el piszkálni. Igyekeztem nem elmosolyodni, ami valljuk be, hogy eléggé nehezen ment. Rosa eszméletlenül édes volt. Amikor úgy tűnt, hogy Rosa feladja a dolgot, megfogtam a csuklóját, és magamra húztam őt.
— Hé! — nevetett fel halkan. Kinyitottam a szemeimet, és szemben találtam magam vele. Még reggel is eszméletlenül gyönyörű volt.
— Igen? — mosolyodtam el halványan.
— Engedj el! Most!
— Miért is? — érdeklődtem. A vigyor levakarhatatlan volt a fejemről. — Amúgy szép színed van. — tettem hozzá mellékesen.
— Hülye — csapott a mellkasomra.
— Aú! — jajdultam fel. — Ezt mégis miért kaptam?
— Megérdemelted. — vonta meg a vállát.
— Engedj el, most! — nézett mélyen a szemembe.
— Eh — húztam el a számat, majd elengedtem a csuklóját, Rosa pedig leszállt rólam.

Mosolyogva figyeltem, ahogyan nyújtózkodik egy sort. Rosa a fürdőbe vonult felöltözni. Elnyeltem egy ásítást, majd kikeltem az ágyból, és ismét kezembe vettem a telefonomat. Feloldottam azt, majd megláttam a rengeteg nem fogadott hívást is, amelyek a többiektől érkeztek. A legtöbb Luke-tól volt. Mindegyikőjüknek megírtam, hogy nincsen semmi bajom, remélve, hogy megnyugodnak majd.

Nem sokkal később Rosa kilépett a fürdőszobából. Mosolyogva figyeltem őt.
— Mi az? — kérdezte kíváncsian.
— Csak gyönyörű vagy. — vontam meg a vállamat, mire Rosa elvörösödött.
— Köszönöm — motyogta az orra alatt. Elsétált mellettem, majd az ablakához lépett.
—  Be van borulva. — mondta ki hirtelen. — Valószínűleg egész nap ilyen időnk lesz. — tette hozzá halkan.
— Úgy néz ki. — bólintottam egy aprót, miközben felálltam az ágyról és mögé léptem. Átöleltem a derekát, mire Rosa összerezzent.
— Engedj el — suttogta.
— Miért? — kérdeztem halkan. Kezdtem aggódni miatta. Eddig sosem volt baja azzal, hogyha átöleltem...
— Mert csak. — válaszolt egyszerűen.
— Rendes választ kérek. — mondtam, miközben elengedtem őt. Rosa összefonta karjait a mellkasa előtt, majd felém fordult.
— Tudod Michael én nem értelek — kezdte.
— Miről van szó? — vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
— Egyik pillanatban eltávolodsz tőlem, és azt mondod, hogy nem akarsz megint összetörni, a másik pillanatban pedig azt csinálod, amit most is! Ölelgetsz, puszilgatsz, meg mittudomén! — magyarázta. Pislogás nélkül meredtem rá.
— Én sem értelek téged. — böktem ki végül. — Mi van veled Rosa? — kérdeztem halkan.
— Semmi! — vágta rá azonnal. — Most menj, kérlek. — nézett át a vállam felett.
— Most komolyan? — sóhajtottam fel halkan.
— Mi komolyan, ha? Gyerünk, bökd ki!
— Megint ezt játszuk? — kérdeztem.
— Mit megint? — értetlenkedett.
— Mint két évvel ezelőtt — emlékeztettem arra, hogy hogyan ért véget a kapcsolatunk.
— Meddig fogjuk még ezt csinálni? Meddig lökjük még el a másikat, csak azért, mert valami nincsen rendben? — bombáztam kérdésekkel. Rosa csak megrázta a fejét.
— Menj. — ismételte meg.
— Nem. — jelentettem ki. — Addig nem amíg el nem mondod, hogy mi van veled! Szóval gyerünk! Bökd csak ki!
— Nincsen semmi bajom! — morogta.
— Hát nem úgy néz ki. — forgattam meg a szemeimet.
— Csak nem értelek. Ennyi az egész! — vonta meg a vállát. — Egyébként meg én is tudom forgatni a szemeimet! — kezdett egyre jobban kiakadni,ahogyan én is.
— Rosa, mond már el, hogy mi a franc bajod van, kérlek! - néztem rá.
— Te vagy a bajom! — vágta rá azonnal.
— Kifejtenéd? — érdeklődtem.
— Hogyne — forgatta meg a szemeit. — Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad! Igazán eldöntethetnéd, hogy mit akarsz!
— Oh, és akkor most mondjam azt, hogy ezt a tanácsot te is megfogadhatnád? — kérdeztem vissza egyre mérgesebben.
— Első sorban rád vonatkozik! — felelte Rosa. — De tényleg. Mit akarsz? Mert szerintem még te magad sem vagy tisztában vele.
— Igenis tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok! Jobb, ha tudod! — válaszoltam. Rosa kezdett felhúzni, ami eléggé ritkán szokott előfordulni. Sőt! Egyáltalán nem szokott előfordulni.
— Akkor? Halljam! Mit akarsz, Michael? — kérdezte, miközben csípőre tette a kezeit. Nyitottam a számat, de azonnal be is csuktam azt. Még is mi a fenét mondhattam volna neki? Pont most?
— Mindjárt gondoltam. — forgatta meg a szemeit ismét.
— És te? Te mit akarsz? — kérdeztem vissza.
— Tudhatnád, ha figyelnél rám! — vágta rá.
— Na ne már! — nevettem el magam kínosan. — Igenis figyelek rád! Veled vagyok most is!
— Most igen. — biccentett. — De hol voltál az elmúlt két évben? Nem érdekeltelek, vagy nincs igazam?
— Nincs igazad! — válaszoltam azonnal.
— Oh, tényleg? Jó vicc volt.
— Te se kerestél engem! Nehogy már én legyek a hibás ezért is!
— Ezért is? Milyen ezért is? — akadt ki. — Nem tettél semmit annak érdekében, hogy megtudd, hogy mi van velem! Azt se tudod, hogy most mi van velem! — hadarta.
— De igenis tudom, hogy mi van veled!
— Azon kívül, amit mondtam? — kérdezte. — Nem tudsz te semmit! Még a hülye jeleimet sem vetted észre! — panaszolta.
— Milyen jeleket? — tátottam el a számat. — Először is nem vagyok kódfejtő! Másodszor pedig te sem vetted észre az enyéimet! — vágtam rá morcosan.
— Ugyan mi a fenét kellett volna észrevennem? A nagy semmit? Mert azt észrevettem. — mondta, miközben átnézett a vállam felett. — Menj!
— Nem megyek! — vágtam rá azonnal. — Itt van két év sérelme, kijött. Nem gondolod, hogy megkéne beszélnünk? — kérdeztem.
— Nem. — felelte. — Nekünk nem kell semmit sem megbeszélnünk! Tönkre ment az életem, mert te kiléptél onnan!
— Képzeld el, hogy az enyém sem volt valami fényes! Mellesleg te hagytál ott először! — vágtam a fejéhez, mire a velem szemben álló Rosa eltátotta a száját.
— Pedig úgy láttam, hogy nagyon is az volt! Turnéztál, a lányok meg körbe ugráltak! Szerintem igenis élvezted! — magyarázta.
— Honnan tudod? Nem voltál ott! És megsúgom, hogy nem. Nem élveztem, mert akkor is csak rád meg a kibaszottul nem létező kapcsolatunkra tudtam gondolni!
— Azt már úgy sem lehetett volna megmenteni. — vonta meg a vállát. — Megtennéd, hogy végre elmész innen?
— Nem. — jelentettem ki.
— Azt mondtam, hogy menj! — mutatott az ajtóra.
— Hogy ezt ne beszéljük meg? Na azt már nem! — válaszoltam meg a saját magam kérdését.
— Azt szeretnéd, hogy még több dolgot mondjak? Oké, meg kapod! Az életem nélküled elcsesződött, és mindeki elhagyott! Érted? Mindenki! A szüleim, az összes rokonom. Egyedül Liz maradt nekem. És te mit csináltál? A nagy semmit! Ültél a babérjaidon, miközben körbe ugráltak a plázacicák!
— Egyik sem volt plázacica, csak erősen szőke — gondolkodtam hangosan.
— Persze, védd csak őket! — vágta rá mérgesen. — Elrontottad Michael! Nagyon is.
— Én?! Én rontottam el? — háborodtam fel. — Ezt a magad nevében mond! Te magad hagytál ott, te magad mondtad ki azt, hogy vége, nem mellesleg te is pofoztál fel! Szerintem ez nem úgy hangzik, mintha én rontottam volna el ezt az egészet! Sokkal inkább úgy hangzik, mintha a te hibád lenne!
— Oh, persze! Kend csak rám!
— Eredtileg te akartad rám kenni! Én csak azt mondtam, hogy nem én tettem tönkre!
— Szóval azt mondod, hogy én csesztem el? — vonta fel kérdőn a szemöldökét.
— Igen, azt. — bólintottam határozottan. — Így is van. Te rontottad el. Nagyjából ismétlem magam, mert te hagytál ott! — néztem egyenesen a szemébe Rosa nem válaszolt, csak elém lépett és felpofozott. Au. Miért kell folyton ezt csinálnia?
— Utállak! — kiabálta. — Egyszerűen utállak! — ordította az arcomba.
— Oh képzeld! Én is téged! — vágtam rá mérgesen. — Elmegyek. — jelentettem ki, miközben felkaptam a cipőmet.
— Menj, mert ahhoz értesz! — nézett utánam. Szó nélkül léptem ki a szobájából, de ő jött utánam.
— Kösz, de kitalálok egyedül is — néztem hátra egy pillanatra.
— Ki mondta, hogy utánad megyek? Csak magadra tudsz gondolni, igaz?
— Annyira utálom, amikor ezt csinálod! Beszélgess már el erről valakivel, de komolyan. — forgattam meg a szemeimet.
— Beszélnék én, de várjunk csak. Valaki miatt a családtagjaim látni sem akarnak! — ordította.
— Akkor hozd helyre! Magadnak csináltad, Blake! — néztem a szemébe, amiben most egyáltalán nem láttam a csillogást. Csak haragot, de abból jó sokat.
— Majd pont te fogod meg mondani nekem, hogy mit csináljak, Clifford! Húzzál kifelé! — mutatott az ajtóra.
— Nem vagy a főnököm! — vágtam rá.
— Ez az én házam! Az én házamban én pedig vagyok a főnök! Szóval, ha azt mondom, hogy húzzál kifelé, akkor húzzál kifelé!
— Tudod mit? — kérdeztem mérgesen.
— Na? Micsodát? — kérdezett vissza idegesen.
— Menj a francba, de komolyan! — mondtam, miközben kiléptem az ajtón.
— Te is menj a francba! — kiáltotta utánam, de nem válaszoltam. Becsaptam magam után az ajtót, majd zsebre dugtam a kezeimet. Felnéztem a házra, majd megráztam a fejem.
— Argh! — kiáltottam el magam, majd elindultam a járdán.