𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤10.♤

A reggelem viszonylag jól indult. Tíz óra körül ébredtem fel. Levánszorogtam a lépcsőn, majd a konyha felé vettem az irányt. A pulton megpillantottam egy cetlit. Egyedül voltam otthon, hiszen már mindenki elment valahová. Miután elkészítettem a reggeli kávémat felültem az egyik bárszékre. Kezembe vettem a telefonomat, majd feloldottam azt. Egy ideig bámultam a háttérképemet. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, majd megnyitottam az üzeneteimet. Már éppen írtam volna Luke-nak, amikor is megcsörrent a kezemben lévő telefon. A kávémat is félre nyeltem. Rosa hívott. Miután kishíján megfulladtam a fülemhez emeltem a készüléket.
— Ráérsz? — kezdte Rosa köszönés nélkül.
— Persze — bólintottam egy aprót, bár igaz, hogy ő ezt nem láthatta. — Minden rendben? — érdeklődtem, miközben leszálltam a bárszékről és a mosogatóba tettem az üres kávéscsészémet.
— Ahamm — felelte halkan.
— Ez nem volt valami meggyőző — jegyeztem meg szemforgatva.
— Igazából... Izé... — köszörülte meg a torkát.
— Kezdek aggódni érted — mondtam, miközben felsiettem a szobámba. — Rosa... Biztos, hogy minden rendben?
— Nem, nem hiszem... — válaszolt.
— Hol vagy? — kérdeztem azonnal.
— Öhm... Na ez egy igazán jó kérdés. — motyogta.
— Oké.. — vettem egy mély levegőt. — Meséld el, hogy mit csináltál.
— Izé...
— Szóval? — érdeklődtem.
— Eljöttem sétálni — kezdte. — Nem volt célom, csak arra sétáltam, amerre a lábam vitt. — magyarázta. — Csak hát... Eltévedtem. Kiderült, hogy mégsem ismerem annyira Sydney-t. — gondolkodott hangosan.
— Megkereslek, oké?
— Oké. — felelte. Mintha megkönnyebbült volna.
— Nincs kiírva egy utca, vagy bármi? — kérdeztem, miközben felvettem egy pulcsit és a cipőmet, majd lesiettem a lépcsőn.
— Ha ki lenne írva bármi is akkor haza találtam volna — tisztán láttam magam előtt, ahogyan megforgatja a szemeit.
— Jó, oké, ez igaz — biccentettem.
— Így viszont nem tudom, hogy merre keresselek... — suttogtam. — Merre felé indultál? — érdeklődtem.
— Egyenesen — felelte elgondolkodva. — Aztán fordultam jobbra, balra, jobbra, balra, megint balra és... Jah. Eltévedtem.
— Nem is te lennél — nevettem fel halkan.
— Michael, ez rohadtul nem vicces! — hadarta idegesen. — De abban igazad van, hogy bármikor eltudok tévedni.
— Mit látsz magad körül?
— Sok-sok fát. — válaszolt.
— Egy erdőben vagy? — tátottam el a számat.
— Egy erdő szélén — javított ki. — Rá látok a városra. Meseszép a kilátás. — magyarázta. Rosa tovább beszélt a kilátásról, én viszont elgondolkodtam. Ismerős volt ez a leírás.
— Tudom, hogy hol vagy — szólaltam meg hirtelen.
— Akkor siethetnél — tanácsolta.
— Nem élvezed a kilátást? — mosolyodtam el.
— Dehogynem! Csak lefogok merülni. — válaszolt.
— Sietek! — mondtam azonnal.
— Jó, de ne rakj le, oké? Valami van abban a bokorban. — motyogta kétségbeesetten.
— Biztosan csak egy nyúl — mondtam, miközben gyorsítottam a lépteimen.
— Nyulak vannak az erdőben? — kérdezte bizonytalanul.
— Erdei nyulak — vontam vállat. — De az is lehet, hogy csak a szél.
— Kétlem. — felelte. — Egyáltalán nem fúj a szél. Tök jó idő van. — tette hozzá.
— Akkor mégsem olyan vészes, nem?
— De. Vészes. — válaszolt Rosa. — Oh, tényleg egy nyuszi volt.
— Látod? Nincs mitől félni.
— Nem is féltem! — makacsolta meg magát.
— Persze, persze — forgattam meg a szemeimet. — Mennyit bír még a telefonod?
— Kábé tíz percet — felelte viszonylag higgadtan.
— Nekem kell legalább húsz — húztam el a számat.
— Akkor siess!
— Sietek, nyugi!
— Nyugi? Hogy legyek nyugodt? Tök egyedül vagyok egy erdő szélén! Elvihet bárki, vagy bármi.
— Például? — kérdeztem szórakozottan.
— Például a jeti! — vágta rá kapásból. Muszáj volt elnevetnem magamat. — Bazdmeg Michael! Ez nem vicces!
— Bocshi — nevettem továbbra is. — Hogy jött a jeti? — kuncogtam.
— Passz — felelte.
— És miért indultál el sétálni? — érdeklődtem.
— Már nem igazán emlékszem — ködösített.
— Hol vagy már? — kérdezte egy-két perccel később.
— Mondanám, hogy a közelben, de akkor hazudnék. — húztam el a számat.
— Nincs ebben a helyben semmi jó! Az a nyúl is eltűnt! — motyogta az orra alatt. Épphogy meghallottam. — De jó. Kábé öt percet bír még a telefonom. Jej. Alig várom, hogy valaki elraboljon. Mindjárt ki is kiáltom. — hadarta Rosa egyre idegesebben.
— Figyelj — kezdtem halkan. — Tudom, hogy ideges vagy, de nem hiszem, hogy jó ötlet az erdő szélén állva kiabálni.
— Lehet, hogy igazad van. De akkor mit csináljak?
— Várj — válaszoltam.
— Köszi, ez sokat segített. — morogta.
— Mennyire sietsz? — kérdezte hirtelen.
— Most komolyan Rosa? — kérdeztem vissza.
— Tereld el a figyelmemet!
— Mégis mivel? — vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
— Mittudomén. Mesélj arról a dalról!
— Azt a dalt hagyjuk! — vágtam rá azonnal.
— Egyszer akkor is elolvasom. — mondta. — Tuti, hogy benne lesz az új albumban. — gondolkodott hangosan.
— Honnan tudsz te az új albumról? — tátottam el a számat.
— Liz említette — felelte. — Mi is a címe?
— Semmi! — mondtam azonnal.
— Áh! Meg van! Tuti, hogy benne lesz a Youngblood-albumban, igaz?
— Nem mondok semmit. — válaszoltam.
— Aha, szóval benne lesz. — értette meg egy pillanat alatt.
— Nem lesz benne! — vágtam rá azonnal.
— Hogyne — kuncogott.
— Komolyan leraklak!
— Úgyis mindjárt lemerülök. — tisztán láttam magam előtt, ahogyan megvonja a vállát. Ebben a pillanatban pedig meghallottam egy ,,bíp" hangot, vagyis Rosa-nak lemerült a telefonja. Még inkább gyorsítottam a lépteimen, szinte már futottam.