𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤17.♤

A tegnap délután hátralévő remekül telt. Rosa-val voltam, és eszméletlenül sokat beszélgettünk. Este hét órakor sikerült is elszakadnunk egymástól.

Ma a szokottnál is később keltem fel. Nyújtózkodtam egy sort, felöltöztem, majd lesiettem a lépcsőn. Egyedül voltam a házban. A konyhába belépve levettem egy bögrét a szekrényből és csináltam magamnak egy kávét, amitől valamennyire fel is ébredtem.

Elnyeltem egy ásítást, miközben átsétáltam a nappaliba. Lehuppantam a kanapéra, a telefonomat pedig leraktam magam mellé. Már kapcsoltam volna be a tévét, amikor is kinyílt a bejárati ajtó. Azonnal oda kaptam a fejemet. Liz és Luke lépett be rajta.
— Szia — intett egyet Liz, miközben Luke-ra nézett.
— Hogy tudtál te ennyit aludni? — kérdezte Luke kíváncsian.
— Lehunytam a szemeimet tegnap este... — kezdtem bele, de Luke közbe szólt.
— Már bánom, hogy megkérdeztem. — sóhajtott fel fáradtan. Kuncogva néztem, ahogyan felmennek a lépcsőn.

Kezembe vettem a telefonomat, amely ebben a pillanatban meg is rezdült. Üzenetem érkezett, amely szinte azonnal el is veszett a többi értesítés között. Felsiettem a szobámba, majd megnyitottam az üzenetet, de nem Rosa volt. Bármennyire is szerettem volna, hogy ő legyen az...

Elterültem az ágyamon. A plafont kezdtem el bámulni, miközben gondolkodtam. Rosa-n járt az eszem, mint mindig. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lehet vele?

Sóhajtva megráztam a fejemet, majd felültem az ágyamon, belebújtam a cipőmbe, és úgy döntöttem, hogy sétálni indulok, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet. Ez a tervem azonban nem valósult meg. Kiléptem a házból, de ugyanúgy Rosa-n járt az eszem, és azon, hogy jól van-e? De persze nem hívtam fel, hogy megkérdezzem... Örülne annak egyáltalán, ha felhívnám? Nem tudom...

Zsebre dugtam a kezeimet, és hagytam, hogy a lábaim vezessenek. Nem volt úti célom. Hol ebben, hol abban az utcában mászkáltam. A napsütéses idő ellenére pedig alig lézenget pár ember az utakon.

Végül a játszótérnél kötöttem ki. Átléptem a játszótér köré épített kis kerítést, majd körbe néztem. Senkit sem láttam. Minden játék üresen állt. A csúszda felé vettem az irányt, és felmásztam a tetejére. Ott azonban egy nem várt személy fogadott.
— Mikey? — kapta felém a fejét Rosa, aki a csúszda előtt ült.
— Szia — intettem egyet bénán.
— Mit csinálsz itt? — kérdezte kíváncsian.
— Erre felé sétáltam, gondoltam körbe nézek. — feleltem, mire Rosa csak halványan elmosolyodott. Arrébb ült, jelezve, hogy üljek le mellé. Eleresztettem egy halvány mosolyt, majd lehuppantam Rosa mellé.
— És te? Mit csinálsz itt? — kérdeztem egy kis idő elteltével. A szemem sarkából láttam, ahogyan a mellettem ülő lány megvonja a vállát.
— Ki akartam üríteni a fejemet. — válaszolt halkan. Épphogy meghallottam.
— De jó, hogy itt vagy. Örülök neki. — tette hozzá gyorsan még mielőtt bármit is mondhattam volna.
— Eredetileg én is ki akartam üríteni a fejemet. — vallotta be. — Csak nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt terveztem.
— Hát... Nekem sem. — nevetett fel kínosan. Rosa halkan felsóhajtott, majd fejét a vállamra hajtotta, én pedig óvatosan átöleltem a derekát.

Szótlanul néztem magam elé. Nem igazán tudtam mit mondani, de lehet, hogy nem is akartam. Az a csend most nyugtatóan hatott, mert Rosa velem volt, és tudtam azt is, hogy jól van. Vele voltam és ennél több nem is kellett abban a pillanatban. Ugyanakkor csak arra tudtam gondolni, hogy mi történne akkor, hogyha ismét közelebb kerülnénk egymáshoz... Csak az ajkaira tudtam gondolni, és arra, hogy meg akarom csókolni... De inkább befogtam a számat.

Percek teltek el. Már azon gondolkoztam, hogy megszólalok, amikor is egy kisgyerek mászott fel a csúszda tetejére.
— Hé! Csússzatok, vagy menjetek le! — mondta durcásan.
— Menj csak — rakta arrébb Rosa a lábait. A kisgyerek nem válaszolt, csak kikerülte Rosa-t, és lecsúszott a csúszdán, miközben vidáman sikított egyet.
— Nincs kedvem elmenni innen. — nézett rám egy pillanatra. — Meg az is beleszól a dolgokba, hogy nem érzem a lábamat — gondolkodott hangosan, mire én halkan felnevettem.
— Segítsek? — kérdeztem, miközben elengedtem Rosa derekát, és felálltam mellőle.
— Lehet, hogy jó lenne — bólintott egy aprót. Felé nyújtottam a kezemet, ő pedig hagyta, hogy felhúzzam.
— Lecsúszunk? — nézett a mellette lévő csúszdára.
— Szeretnéd, ugye? — forgattam meg a szemeimet.
— Naa, légyszii — nézett rám eszméletlenül édesen.
— Legyen. — egyeztem bele.
— Ezaz! — öklözött a levegőbe, majd leült a csúszda ülőlapjára. — Gyere már! — döntötte hátra a fejét.
— Mármint... Veled? — csodálkoztam.
— Hát... Igen. — felelte halkan. Mosolyogva ültem be mögé, átöleltem a derekát, majd belepusziltam a hajába, végül pedig lecsúsztunk a csúszdán.
— Na, ez az ami szuper volt! — ugrándozott, miközben kisétáltunk a játszótérről. Utoljára akkor csúszdáztunk így, amikor még együtt voltunk... Megszálltak az emlékek. A valóságba Rosa hangja rántott vissza.
— Merre felé megyünk? — érdeklődött.
— Még nem tudom. — vontam vállat. — Valami ötlet? — kérdeztem, miközben rá néztem egy pillanatra. Azonnal elvarázsolt, de igyekeztem kiverni az emlékeket a fejemből, és csak a jelenre koncentrálni. Na, ez volt az a dolog, ami eléggé nehezen ment.
— Nincs nagyon. — válaszolt. — Mehetnénk hozzánk — dobta be az ötletet.
— Oké, benne vagyok. — biccentettem.
— Akkor gyeree! — kiáltotta, ugyanis előre sietett. Halkan felnevettem, majd utána indultam.