𝐌𝐨𝐧𝐬𝐭𝐞𝐫 𝐀𝐦𝐨𝐧𝐠 𝐌𝐞𝐧 | 𝐦𝐠𝐜 | ✓

♤8.♤

Egy nap telt el azóta, mióta Rosa-t hazaengedték. Azóta sem beszéltem vele, de talán jobb is így. Utál. Erre nincs más magyarázat. Nekem sem kéne érzéseket táplálnom iránta, de... Nem megy. Egyszerűen nem megy. A nap minden egyes percében, minden egyes órájában csak rá tudok gondolni és arra, hogy hol a fenében csesztük el ennyire ezt az egészet.

Kábé reggel hat órakor keltem fel. Az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Biztos voltam abban, hogy a többiek még nincsenek fent, és nem is akartam senkit sem felkelteni. Mindenkinek megvolt a maga baja. Luke folyton azon stresszelt, hogy Liz jól legyen és ne aggódjon annyit Rosa miatt, Ashton az ismerőse, Andy miatt aggódott, Calum pedig... Nos Calum-mal nem tudom, hogy mi van. Cal csak Cal. Szóval... Mindannyiunknak megvolt a maga gondja, ahogyan mindig. Mert baj mindig is van, és mindig is lesz.

Sóhajtva ültem fel az ágyamon, majd az íróasztalomhoz sétáltam. Elővettem a fiókból a füzetemet, miközben végig húztam a kezemet a borítóján. Pontosan emlékszem arra, hogy mi történt vele. Leszakítottam róla egy képet, amelyen Rosa és én voltunk. Mérges voltam azért, amiért a kérdezésem nélkül intézte a dolgokat. Szóval... Letéptem a képet, de egyben ketté is téptem. Egyedül a képek és az emlékek maradtak meg Rosa-ból. Szörnyen éreztem magam azért, amiért összetéptem egyet. Még akkor is, hogyha nem direkt csináltam.

Igyekeztem elhessegetni ezt az emléket. Sóhajtva huppantam le a székre, majd felnyitottam a füzetemet. Azonnal megláttam a benne lévő képeket, hiszen egy csomó olyan volt, amelyet nem ragasztottam a szekrényem belsejére. Így is eléggé tele van tömve képekkel. Kezembe vettem azt, ami a legtetején volt. Rosa édes mosoly kíséretében nézett vissza rám. A lassan felkelő nap megcsillant a fotón, így inkább leraktam azt, és kezembe vettem a következőt és így tovább.

Végig néztem az összeset. Mire a végére értem már folytak a könnyeim. Nem bírtam visszafogni őket. Tönkre tettem... És nem csak Rosa-t, hanem minden mást is.
Vettem egy mély levegőt, miközben igyekeztem egyenletessé tenni a légzésemet. Ez többé-kevésbé sikerült is.

Becsuktam a füzetet, majd a benne lévő képekkel együtt vissza raktam a fiókba tudva, hogy a fiúk ott nem keresnék őket.
Felálltam az asztaltól és vissza sétáltam az ágyamhoz, majd elterültem rajta. Fejemet a párnámba fúrtam, miközben elmerültem a gondolataimban. Illetve a Rosa-val kapcsolatos emlékekben. Magam előtt láttam szinte minden egyes dolgot. Láttam magam előtt azt, ahogyan csakis ketten vagyunk a házban. Láttam magam előtt, ahogyan körbe táncoljuk a házat, hallottam a háttérben szóló zenét is. Hallottam a szavakat, melyeket Rosa a fülembe suttogott. Hogy mennyit jelentek neki... Minden egyes dologra és illatra emlékszem. Láttam magam előtt, ahogyan ajkait az enyémhez érintette. Többször is egymás után. Az aznap esti emlékeket legalább ezerszer vissza tekertem a legelejére. Akkor éreztem magamhoz Rosa-t először és utoljára a lehető legközelebb. Imádtam minden percet vele. Sokszor csak azt szerettem volna, hogy ne legyen vége a napnak, és, hogy ne kelljen haza mennie. Mert azt akartam, hogy velem legyen...

Aztán újabb és újabb emlékek ugrottak be. Igyekeztem vissza nyelni a könnyeimet, hiszen levegőt is egyre nehezebben kaptam. Fejemet felemeltem a párnáim közül, majd elfordítottam azt. Könnyes tekintettel néztem magam elé. Szorosan lehunytam a szemeimet. Egy pillanatra szerettem volna magam előtt látni Rosa-t. Még akkor is, hogyha sírhatnékom támad az emlékektől... Mert néha a saját emlékeink a leges legfájdalmasabb dolgok a világon.

Ekkor kopogtattak az ajtómon. Se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy válaszoljak.
— Michael! — ütögette az ajtót Luke.
— Engedj már be! — kiabálta. Dünnyögve álltam fel az ágyamról, majd kinyitottam az ajtót.
— Tudod te, hogy hány óra van? — vont kérdőre.
— Nem — feleltem egyszerűen.
— Dél múlt pár perccel. — sóhajtotta.
— Egyedül én vagyok itthon, mindjárt randizok Liz-zel és, ha nem segítesz elfogok késni! — hadarta idegesen.
— Luke — sóhajtottam fel fáradtan. — A hajad makulátlan, ezt te is tudod. Húzz fel egy farmert, egy pólót és rá egy pulcsit! Aztán menj! — magyaráztam.
— Köszi, köszi, köszi! — mondta vigyorogva, majd átsétált a szobájába.