Végzetes csere (Befejezett)

🏵Tizenhetedik rész🏵

Fei Rendong pov.
Miután Zewu–Jun elment A—Yang visszajött és magához ölelt.
— Jól vagy? Mi történt?
— El akar vinni innen. Zewu–Jun azt mondta beszél vele, de apám olyan makacs, mint az öszvér.
— Ne félj! Bármi is lesz én sosem mondok le rólad. – simogatta a fejemet. Szorosan bújtam hozzá és igyekeztem mélyen magamba szívni az illatát.

Lan Tairong pov.
Szipogva ültem anya mozdulatlan teste mellett. Nem értem miért hívom anyának, hisz' már tudom, hogy nem is ő az anyám. Mégis...
– Hát itt vagy?! Mi a francot keresel itt?! — sziszegte az... Apám.
– Ag...aggódtam anyáért.
– Hányszor mondjam már el, hogy ő nem a te anyád! – morogta, majd megragadta a karom és felrántott.
– De... Én...
— Figyelj rám! Valahogy meg kell szabadulnom attól a pióca Lan Xichentől!
— Nem! Azt ígérted senki sem fog meghalni vagy megsérülni! Megígérted! A szavadat adtad! – rogytam le és markoltam meg a ruháját.
– Jól van, jól van! — morogta. — Most azonban kotródj innen! — lökött az ajtó felé. Nem tudom meddig bírom ezt tovább. Már nagyon bánom, hogy igent mondtam neki, azonban nekem már késő, már nyakig benne vagyok ebben. Ekkor azonban megláttam, hogy A –Ji és A—Yang a teraszon ülnek és A–Yang homlokon csókolta. Igazából már nem érzek semmilyen féltékenységet, egész szép pár ők ketten. Miért csak most jött meg az eszem! Örülnöm kellett volna a két barátom boldogságának és nem hagyni, hogy a féltékenység felemésszen és most mindent elveszítettem. Tehát Fei Ji a szüleim valódi fia, látszik rajta. A szeme anyáé, de a mosolya apáé. A tekintetem hirtelen találkozott Fei Ji–vel. Szomorúan, szinte könyörögve nézett, de kénytelen voltam összeszorítani a számat és elszaladni. Egy fa alatt estem össze és a térdeimre hajtva a fejemet sírva fakadtam. Képes lenne és megölne mindenkit, akit szeretek. Rettenetesen félek, mi lesz most velem?
– A—Feng! – érintette meg valaki a vállamat.
— Wei bácsikám?