Végzetes csere (Befejezett)

🏵Tizenharmadik rész🏵

Jiang Cheng pov.
Kicsavartam a rongyot és összehajtogatva A—Ji fejére tettem. Szegény gyermek, úgy szeretem, mint a sajátomat. Egyszerűen olyan esze van mint Xichennek, de a külseje rám hasonlít.
— Jiang klánvezető! Hoztam egy kis orvossagot! – jelenik meg az egyik idősebb tanítvány, mire bólintok és átveszem tőle. Beadtam A—Ji–nek a gyógyszereket aztán hagytam aludni. A tanítvány kint várt rám.
– Te már jártál nálunk a Lótusz kikötőben, igaz? – kérdeztem kíváncsian.
– Igen, régebben ott szolgáltam. Mondja, klánvezető, szolgál még önöknél egy szolga, Fei Chu? – kérdezte. Még mindig emlékszem a szolgára, akinek a házában szültem a fiamat.
– Már nem. Évek óta nem láttuk.
– Milyen kár! Annó sokat beszélgettem vele. Kíváncsi voltam, hogy hogy van ő és a fia. – itt megtorpantam egy pillanatra.
— Fei Chu–nak van egy fia? — kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy családja van.
– Igen, a feleségem segített az ő nejének a szülésnél, de az én szegény Hu Lee–m ügyetlen volt és véletlenül megégette a baba karját. – a levegő belém fagyott. Éreztem, hogy a mellkasom teljesen összeszorul és a lábaim is remegni kezdenek.
– Ho...hol égette meg? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Valahol itt fent, a bal karján. – mutatta a válla alatti kis részt, mire lerogytam a földre és az emlékek belém hasítottak.

– Mi ez itt? — kérdezte Xichen mire követtem a szemét. Valóban, a fiunk bal karján egy kisebb vörös folt díszelgett.
— Nem tudom, égésnek tűnik.
– Nem súlyos, szóval szerintem hagyjuk. — mondta Xichen és kaptunk egy–egy puszit a fejünkre.

A gyorom görcsbe rándult és a könnyeim is folyni kezdtek. Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg!
– Anya! – rohan felém A—Feng. Ám ahogy hozzám akart érni elhúzódtam tőle.
— Anya, mi a baj? – kérdezte aggódva.
– Se...semmi, kisfiam, semmi. Kicsit rosszul lettem. – motyogtam.
— Ha rosszul vagy, pihenned kell! Gyere! Felsegítelek! – fogta meg a karom, de kirántottam és inkább egyedül álltam fel.
– Nem szükséges. Hé, tegnap kaptál apádtól egyenruhát, nem? Próbáld fel, had látom rajtad! – mondtam, mire bólintott egyet, majd a szobájába szaladt. Követtem és bekukucskáltam az ajtón. Levette a kimonójat és ekkor tisztán láthattam, egy apró, kis heg a bal válla alatt a karján. Elrohantam a szobámba ahol a könnyeim ömleni kezdtek a szememből. Tehát akit én saját gyermekemként neveltem fel, nem is az én gyerekem?