Egy palacsinta élete

Az út vége

Egy sötét verem alján találtam magamat, milyen irónikus mi? Pont ott vagyok mint ahol érzem magamat, jobb helyet nem is találhattam volna arra hogy meghaljak. Az idő csak telt én pedig nem láttam semmit odalent, sötét volt és hideg. Éreztem hogy lassan átfagyok, habár eleinte még úgy ahogy melegen tudtam magamat tartani a saját lélegzetemmel mára már az is kihült. Egyedül voltam, szívemben üresség tátongott amit semmi sem lenne képes többé betölteni. Fontos barátok elvesztése mindig fáj az embernek, főleg akkor ha feltétel nélkül megbízik a másikban. Viszont még nem hallhatok meg itt, talán ha használom azt amit Kitty adott kicsit tovább tűlélem. Hiszen minden alkalommal amikor használtam melegség járta át a testemet, lehet pont ez lesz az ami megment. Szépen lassan elkezdtem magamat kenegetni.Szerencsére a szer még ilyen körülmények között is tökéletesen működött. Nem tudom miért akarok ennyire életben maradni, csak elkéne engednem. Innen amúgyse jutok ki élve, itt fog utolérni a saját halálom. Egyetlen dolog amire rá tudtam fogni az a remény volt, bármilyen mélyen is voltam halványan pislákolt bennem, bíztam Kittyben és abban hogy nem válik semmivé az együtt töltött időnk. Viszont idő híjján jó lett volna ha siet azzal a meggyőzéssel, nem húzom sokáig itt.

-Hahóó segítség valaki-ordibáltam fel hátha valaki meghallja de teljesen reménytelen volt. Olyan mélyre temetett a homok hogy tökéletesen elszigetelte a hangomat a külvilágtól.

Egy rövid idő után kezdtem azt érezni hogy kicsit hiszek istenben, eddig sose imádkoztam hozzá de ha tényleg hall akkor most az egyszer segítsen. Soha nem fogok semmit se kérni tőle csak jussak ki innen élve, és fogadjanak vissza oda ahova eddig úgy éreztem tartozok. Mégegyszer nem fogok ugyanabba a hibába beleesni, habár sose lehet tudni. Kérlek siessetek!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Már egy hét eltelt mióta lekerültem, de simán lehet hogy több is mivel az időérzékem elveszítettem ebben a vak sötétben. Már nem éreztem a végtagjaimat se annyira ki voltam hűlve. Rájöttem hogy ha minél ritkábban kenegetem magamat, annál tovább fog kitartani a készletem. Így mindig tűréshatárig hajszoltam a testemet, addig nem kenem be magamat amíg érzem hogy élek. Ha nem így tennék lehet nem húznám ki addig amíg rámtalálnak. Ezen kívül mintha már a saját hangomat se hallottam volna. Olyan régen kiabáltam fel hogy el is felejtettem hogyan kéne, de felesleges hiszen senkise hallja meg. Talán ha keresnének lenne értelme, de akkor fogom hallani fentről. Mintha kezdenék kicsit bekattanni a sötétségtől, néha hangokat hallok amik szólítanak át a túlvilágra. Emiatt lehet hogy már naponta imádkozok, isten legyen velem.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------A második hetemet húzom már. Szemem hozzászokott már a sötéthez, így kicsit jobban fel tudtam mérni a környezetemet.Igazából kezdtem megszeretni, el is neveztem a helyet Cshotianykanak jó oroszosan. Olyan volt mint az én egyszemélyes sírkamrám, otthonos ha belegondol az ember.Egy tömegsírnál mindenképpen és még a talaj homokból volt. De ha mégse minimum puha szemcsés volt. Ezt kihasználva, és egy botot amit találtam elkezdtem magammal amőbázni. Segített hasznosan eltölteni az időt, addig se éreztem annyira a hideget ami naphosszat mardosott. Sajnos nincs mit tenni a készletem már fogyóban volt ezért vigyáznom kell,még a végén nem tart ki addig amíg ideérnek. A hangok egyre erősödtek de már megbékéltem velük, igazából jól elbeszélgettünk. A forrásukat is megtaláltam, szóval lehet mégse a bolondság jeleit produkáltam. Habár egyszerűen a falból jöttek szóval lehet hogy halucinálom az egészet, de addig amíg ilyenekre tudok gondolni nem lehetek bolond ugye?

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Harmadik hétnél járok, teljesen kifogyott a készletem. Érzem hogy lassan szólít a vég, a hangok is csendesednek. Minden csendesedik, botom elszáradt és ketté tört szóval az amőba nem játszik többet mint opció. A hideg erősebb volt mint valaha, belsőm már fagyott volt és még sehol semmi jele hogy keresnének. Isten is elfordult mellőlem, pedig naponta imádkoztam hozzá hogy segítsen. Úgy tűnik ez nem így működik, nem lehet egyik pillanatról a másikra vallásosnak állni és várni hogy meghallgasson az Úr. Egyedül vagyok, egyre jobban érzem és a remény utolsó szikrája is kialudt. Nincs miért reménykedni, ha jönnek is mi történne? Hárman halunk meg itt lent ebben a rohadt verembe, ahova a saját hibámból kerültem? Fáj mindenem, hiába nem érzem őket fájnak de piszkosul. Sajnálom úgy érzem már nem húzom sokáig.... Magány,szomorúság,remény vesztettség és fáradság. Ezek mind megvoltak bennem hiába küzdöttem ellenük egészen eddig. Csak akkor jön rá az ember hogy mennyit veszíthet ha már megtörtént és nem tud ellene mit tenni. Ahogy a szer is elfogyott úgy az én életem is a végéhez ért, sajnálom nem tudok tovább várni. Éreztem ahogy a testem elgyengül, a földön feküdve egyetlen boldogságom az volt hogy valami változott. Már fény szűrődött be fentről egy lyukon át ami eddig nem volt ott, úgy tűnik ez a három hét mégis jó volt valamire kár hogy nem előbb következett ez be. Akkor talán még lett volna esélyem a tűlélésre. Ezekkel az utolsó gondolatokkal együtt távozott el a tudatom, többé már nem tudtam hogy hol vagyok és mi vagyok. Minden jelentéktelenné vált pont mint én mélyen eltemetve a föld alatt. Viszlát! Sajnálom hogy ilyen véget kellett érnie az életemnek, örültem volna ha kicsit tovább folytatódik...