Jurassic Park: Menekülés Isla Muertáról

Nyolcadik epizód - Egyszer lenn, egyszer fenn

(okt. 16. 2011)

A veszély a múltnak tekinthető, a sötét alagút a sziget alatt fut. Ki tudja hol járhatnak, a zseblámpák elemei merülnek és erőszak alkalmazása esetén is nehezen akarnak újra működésbe lépni. A térkép nem segíthet, de lelkük mélyén érzik, közel az út vége - élve vagy halva...

- Mennyi ideje megyünk már?

- Órák óta...

- Nincs itt semmi csak egy nyíl egyenes folyosó és vezetékek.

- Legalább az a szörny már nem követ minket. - Jelentette ki Melissa, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében.

- Az egy Cryolophosaurus, elég fiatal példány - ha kifejlett lenne, legalább fél méterrel nagyobb lenne.

- Nem érdekel, hogy micsoda - ott volt kint és meg akart ölni minket.

- Jó csak mondtam...

- Csodás, legalább már tudni fogjuk a nevét, mielőtt meghalunk.

- Egy alagútban vagyunk a föld alatt, nemrég kis híján megmurdeltünk és
nem látom az út végét - ilyenkor nem vagyok vevő a szarkazmusra! - Visította nem kicsit meglepő módon Jacob.

További idegtépő séta következett, legalább fél óra erejéig...

- Nézzétek! - Egy létra.

Valóban egy létra lógott le egy nyitható tetejű kürtőből, ami valószínűleg egy vészkijárat maradványa lehet...

Mark lassan elfordította a zárat, a csapóajtó pedig méltóságteljes szisszenéssel kinyílt a nyomáskülönbség miatt. Azonban körös-körül csak fák és dzsungel - remélhetőleg.

- Hol vagyunk?

- Sajnos térerő hiányában, ráadásul egy papír alapú térképpel, a semmi közepén elég nehéz ezt megmondani.

- Örülj, hogy a műholdaknak hála tudtam nyomtatni térképet egy helyről, amiről azt hittük mindenki számára feltérképezetlen.

- Úgy látom lassan sötétedik. - Induljunk minél hamarabb!

- Arra van észak az iránytű szerint, így pont a folyó irányába mehetünk.

- Ha minden a megbeszéltek szerint haladt volna most éppen hazafelé utaznék egy csomó pénzzel a zsebemben - panaszkodott Melissa.

- Én már boldog leszek ha nem halok meg - közölte egykedvűen Jacob.

Mark pedig, mint egy űzött nyúl törtetett elő az erdőben egyenesen északnak, hogy minél hamarabb találjon menedéket éjszakára. Nyomában a többiek caplattak.

De még mindig nem került elő Zoe, Cortez és Evan...

- Itt a folyó...

- Sokat haladtunk a föld alatt, így nyilván azért értünk ide gyorsabban.

- Jacob, Melissa, Mark! - Kiabált egy ismerős hang a közelből.

Hamar megpillantották Zoet egy fa tetején és felmásztak hozzá. Végre biztonságban érezték magukat, rejtett helyen voltak, a kilátás pedig nem elhanyagolható módon pazar volt.

- Örülök, hogy újra látlak benneteket.

- Mi történt a többiekkel? - Kérdezett Mark.

- Elmentek nélkülem megcsinálni a pitiáner dolgaikat. Szerencsére maradt bőven időm megfigyelni ezeket az egyébként békés, csodálatos lényeket.

- Valóban gyönyörűek, úgy mászkálnak a folyóban mint a gnúk Afrikában. - Jegyezte meg Melissa.

- Pontosan, ráadásul matriarchális közösséget alkotnak, akárcsak az elefántok.

- Brilliáns...

- Bár, találtam valamit útközben aminek nem fogtok szerintem örülni...