Moonlight

7

Még egy ok, hogy a bulik és én miért nem vagyunk egy jó párosítás: 

rendszeresen a legrosszabb alkalmakkor hívnak - vagy ez esetben rángatnak el. Ezt tetézve rendszeresen ilyenkor öntök fel úgy a garatra, hogy másnap késve keljek. 

Igen, tudom, ha sikerült lefürödnöm pirkadatkor, akkor felkelni, hogy nem sikerült. Nos, mindig itt van a bökkenő. A csalafintaság abban rejlik, hogy hogyan lesz abból a bizonyos még öt percből húsz, vagy esetemben egy órácska, melynek természetesen az az eredménye, hogy eszeveszett tempóban kaptam le egy kissé kopott, de azért még "elmegy" kategóriába sorolható nadrágot, meg egy kényelmes csillagmintás pólót. A hajamat elfelejtettem megfésülni, és ezt már csak a buszon üldögélve az ablakon tükröződő sziluettből veszem észre. Lesimítom, majd inkább a hátam mögé seperem, hogy ne legyen szem előtt. Vagy legalábbis ne az én szemem előtt. 

Relatíve nyugodt, rendkívül fáradt, és kissé kábult vagyok, mintha egy másik világba csöppentem volna. Még mindig ott van az alkohol íze a számban, és ettől nem érzem magam önmagamnak. Pláne, hogy orvoshoz megyek, így még kényelmetlenebbül érzem magam és itt jön a nyugtalanító része. Még soha nem jártam azon a helyen ahová készülök, ráadásul késve indultam, ami már önmagában több, mint nyugtalanító. Azonban a google maps szerint még odaérek, ezért fölösleges stresszelni. Egészen addig vagyok ezen a véleményen, amíg  meg nem érkezünk az én megállómhoz, és többé-kevésbé derűlátóan leszállok. Ahogy az utcákon egyre beljebb és beljebb megyek kezd elfogni egy borzasztó érzés. Miért néz ki úgy ez a hely, mintha egyetlen orvosi rendelő nem lenne a közelben? 

Mindent elkövetek, hogy kitartóan keressem a házszámot, de mikor a frusztráltságtól könnyeket érzek égni a szememben, hirtelen megállok. Lenézek a telefonomra, és szinte arcon csap a felismerés. Rossz az irányítószám. Valami mélyen belül bugyborékolni kezd. Mintha egy feneketlen kútból törne fel a felélem és a kétségbeesés hideg vize. 

- Ne ne ne ne ne. - mondom ki hangosan, mert az utca szinte kihalt, szóval úgy se hall senki, de ez hiba volt. Valami elszakad bennem. Forró könnyeket érzek az arcomon, és gyorsan megcsipkedem magam. 

Szedd össze magad! 

Bal kezemmel a jobb karomat simogatom, miközben a légzésemre koncentrálok és a honlap oldalát böngészem egy telefonszám után. Amint megtalálom egyből rábökök, és már ki is csöng. 

- Haló, tessék? XY Klinika.

- Jó reggelt! A nevem  Molnárka Zsuzsanna, és sajnos nem fogok odaérni az időpontra. 

- Szeretné, hogy áttegyem az időpontját. Egy óra múlva ide tudna érni? 

- Igen! Köszönöm. 

Huh. 

Ettől valamennyire lehiggadok, de az adrenalin még mindig lüktet bennem, és az az utálatos érzés, amitől kínomban legszívesebben lekaparnám a bőröm, de helyette csak a körmömet szoktam, vagy néha belebugyolálom a kezem a pulóver ujjába, hogy csillapítsam a késztetést. 

Új útvonal, idegesen nézem a megállókat, és mintha magamban számolnám vissza a perceket, és árgus szemmel követek minden fordulatot. Zavar a fülemben dübörgő zene, de le sem akarom állítani. Zavar, hogy túl gyorsan ver a szívem, és szaggatottan veszem a levegőt időről időre, és hogy még kimerültebb vagyok, mint korábban. 

Leszállok. Megint, és újra előkúszik a pánik, mikor az egy perces séta nekem már öt percnél jár, és a könnyek most gyorsabban jönnek mint legutóbb. A jobb csuklómat szorítom. Egy pillanatra elképzelem, hogy belevájom a körmeim. Egyszer azt olvastam, hogy emberek azért csinálják, mert az agy eléri, hogy ködösebb legyen az elme, és az egy picit jobb, de azt is olvastam, hogy a test minden rossz dolgot megjegyez, amit teszünk vele, ezért nem szabad. A tehetetlenségtől egy halk furcsa hang szalad ki a számon, és az ajkaimra tapasztom a tenyerem, mert tudom, hogy a követező levegő vételnél hangosan fogom venni a levegőt, és nagyon szeretnék sírni. 

Mély levegő. Mély levegő - utasítom magam. Megtörlöm a szemem. 

- Molly? 

Rémülten nézek fel, és ez egy teljesen új félelem. Elfehéredek. A kék szempár összevont szemöldökkel mered rám, haja egy hosszú lófarokban pihen a vállán. 

- Jól vagy? - kérdezi. Bólintok, de újabb könnycseppek gördülnek le, és utálom magam. 

- Igen, csak nem tudom hol van a... - mély levegő - a klinika. 

- Oh az itt van egy centire. - mondja és a ködfelhők eltűnnek a tekintetéből. 

- Tudom. - nyögöm. 

- Gyere. - biccent. Befordulunk egy sarkon, ahol nem hittem, hogy be lehet fordulni, aztán egy udvarba jutunk, amit azt hittem egyedül soha nem találok meg. 

- Biztos jól vagy? - ismétli meg, mikor megállunk a kapuban. Egy fanyar nevetés tör fel a torkomból. 

- Igen, mindig ez van. Nem szeretek egyedül eltévedni. - vallom be, és nem bírok a szemébe nézni. - De általában ügyesebb vagyok! Csak most.. - most nem. - Meg tudom, hogy fura. 

- Más a pókoktól fél, és az valamiért elfogadott. Eltévedni sokkal relevánsabb félelem. 

Felnevetek. Azon gondolkozom, hogy ideje elköszönni, de mielőtt összeszedném a bátorságom, hogy megszólaljak, félbeszakít. 

- Molly? Mit akartál mondani? Csak most...mi? 

Meglepetten pillantok rá, és zavartan legyintek. 

- Az...semmiség. - mire vállaimra teszi a kezét, a tekintete az enyémbe váj, szilárd, eltökélt, én pedig még jobban zavarba jövök, és érzem, ahogy pír szökik az arcomra. Szavak hiányában a fejemet rázom, és remélem, hogy a tekintetemből megérti. Úgy néz ki, igen, mert lassan a kék szempár ellágyul, a szorítása enged, és ettől valami fura repkedő érzés jelenik meg a hasamban. 

Bólint. 

- Akkor majd még találkozunk! - mondom, és köszönésként ő is int nekem.