Moonlight

14

Utána napokig nem láttam Emmát, mert a töri fakt elmaradt, és úgy néz ki a suliban is elkerültük egymást. Ez elegendő időt hagyott arra, hogy újra és újra visszajátszam a fejemben a reggeli beszélgetésünket, a magamba szívott képet, ahogy reggelit készít, és néha rám mosolyog. A tekintetét, amelyet úgy tűnik képtelen vagyok megunni, és minduntalan elvarázsol, mintha először látnám.

Az elmúlt pár napot szinte úszkálva töltöttem ebben a különös, könnyed hangulatban, mintha valami folyékony, átlátszó, de narancsos és rózsaszín árnyalatú dologban lubickoltam volna, amiről valamiért kis doboz gyerekitalok narancsízben, vattacukor és az eperjoghurt jut eszembe.

Minden pillanat tökéletes volt egy ábrándozó alkalomra, amikor az agyam teljes kapacitása nem volt kihasználva, ami gyakrabban előfordult, mint azt valaha gondoltam. Legfőképp a tömegközlekedés során, a zene hallgatás csak táptalajt jelenthetett arra, hogy újra felelevíthessem az emlékképeket. Még akkor is, ha a zötyögő, emberekkel kibélelt és teletömött 3as pótlóról szálltam át a 4-es6-osra a Corvinnál.

Az aluljáróban szinte egy lélek sem volt, kivéve a beszögelléseknél táborozó hajléktalanokat. Az egyik férfi egy plédbe takarózva ült, szeme lehunyva. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy él-e még. Ez egy nem szép gondolat, és nem is megnyugtató, ezért mindig lerázom, és győzködöm magam, hogy egyszerűen ez csak irreális félelem és a bennem túltengő felelősségvállalás, ami néha így jön ki rajtam. Kicsit úgy ahogy a fiatalokról szoktak beszélni, amikor a felelőtlen vezetés és a balesetek jönnek szóba, úgy állok én is ehhez. "Azt gondolják, velük ez nem történhet meg." Pontosan ezt gondoltam.

Hátrahagyva a hasonlóan aggasztó gondolatfoszlányokat felsiettem a lépcsőn. Még vagy 5 perc a villamos. A kijelzőről a peronon állókra siklott a tekintetem, és egy férfi tőlem balra tűnt ki a tömegből. Relatíve magas volt, inget viselt, fölötte egy fekete farmer dzsekit, a haja szinte olyan fehér volt, mint a füst, melyet kifújt, miközben elnyomta a csikket. Találkozott a tekintetünk, aztán amolyan lazán, de céltudatos stílusban megindult az aluljáró felé. Egy pillanatra döbbenten meredtem magam elé, mert szinte biztos voltam benne, hogy láttam már őt. Emmával. Azon az estén.

Váratlanul egy rossz, megmagyarázhatatlan érzés fogott el, ami miatt muszáj volt hátrafordulnom, és figyelni, ahogy minden lépcsőfokkal kevesebbet látok a hátából, és fehér fürtjeiből. Közben valahogy elbambultam, amiből egy talán még váratlanabb gondolat rántott ki és egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. Részint azért mert akárhogy is kíváncsi voltam, hogy ott találom-e még a férfit, hogy okkal érezem-e ezt leírhatatlan, és alaptalannak tűnő érzést. Másfelől azonban úgy határoztam ideje nem csak jó dolgokra gondolni, hanem meg is tenni őket, még ha egy kicsit megrémiszt az idegenekkel való kommunikáció.

Nevetséges nem? - kérdeztem magamtól, ahogy kikotortam a táskámból a szendvicsem és egy kis aprót. Attól félni, hogy pont egy hajléktalan lesz goromba velem, miközben valószínűleg őt sokkal többet bántják csak azért ahová jutott, mindegy miért és hogyan történt az.

Összekaparva a bátorságom lebaktattam a lépcsőn ügyelve a pocsolyákra és apró repedésekre. Épp befordultam volna a sarkon, mikor szemem elé tárult egy rendkívül szokatlan látvány, amire semmilyen körülmények között nem tudtam volna elképzelni.

Megdermedtem, mintha egy szobor lennék, levegő se ki, se be, a tekintetem arra az egyetlen pontra meredt, mintha nem lenne a világon más, és a szendvics... A szendvics kicsúszott a kezemből, néhány érmével egyetemben, majd a földön landolt.

Számomra olyan volt, mintha az egész aluljárót bezengte volna ahogy az érmék a lépcső kövén koppantak. Ijedtemben hátrébb akartam lépni, de csak az egyensúlyomat sikerült elveszteni, minek eredménye képpen a falba lapulva, kezemet számra szorítottam, és a kárba ment szendvicset bámultam.

Igazából úgyis mindegy, mert azzal már elkéstem.