Moonlight

18

Ez nem lehetett komoly - volt az első gondolatom. Meredten néztem, hátha legyint és csak annyit mondd ez csak egy vicc. Vártam már, hogy az arcomba nevet, és hitetlenkedve kérdezi: te komolyan vetted? Ugyan már. De nem.

Ő várt, és én is vártam. Csöndben az iskola kapujánál a falnak dőlve. Aztán egyszer csak kitört belőlem.

- Hogy mi?

- Hallottad. - mondta és szeme összeszűkült mielőtt elfordult tőlem.

- De... m-miért? - hebegtem.

- Azért mert....! - csattant fel, haragos kék szeme tajtékzott, de ahogy megtalálta az enyémet félbe hagyta, amit elkezdett. - Nem itt. Akarod vagy sem?

Ezen majdnem, de csak majdnem elmosolyodtam. Megcsókolni vagy megtudni mégis miképpen lettem képes léleklopó lények meglesésére. Léleklopó....az majdnem olyan mint a töklopó. Ez a gondolat teljesen elkalauzolt az előző gondolat menettől, és most már tényleg csak egy hangyányi kellett, hogy nevessek.

- Mi van? - nézett rám Emma, és ott is volt. Az a hangyányi dolog.

Felnevettem. Úgy bugyogott ki belőlem a kacagás, mint a palackból a pezsgő. Gyöngyözően, és visszafoghatatlanul. Emma megbotránkozva vonta össze a szemöldökét. Felszegte az állát.

- Ezt egy nemnek veszem. - mondta szárazan és már meg is pördült.

Ekkor kiszállt belőlem minden nevezhetnék.

- Várj! - kaptam el a csuklóját, és ahogy hátra fordult tagadhatatlan volt. Meg akartam csókolni. Összeszorult a torkom, ijesztő volt ez az elemi, de mély, feneketlennek tűnő akarat, amivel akartam ezt. Így vagy úgy, most vagy soha. - Szeretném...tudni.

Egy rövid ideig csak néztük egymást, amíg kínosnak nem éreztem, hogy még mindig a csuklóját fogom, és egy bocsánatkérést hümmögve elengedtem.

- Akkor gyere. - mondta.

- Most? - kérdeztem meglepetten.

Bólintott. Egy kérdés volt az ajkán, de nem tette fel, én pedig mellé léptem és elindultunk. Ismerős kezdett lenni az út, amerre vezetett, a Nyugati felé mentünk.

- A bolthoz megyünk? - néztem az égen tündöklő Napot, ahogy bearanyozza a fák ágait.

Bólintott. Csöndesebb volt, mint szokott lenni, szinte szótlan. Az első adrenalin hullám, amit éreztem, hogy valami olyat teszek, amit még soha nem tettem. Amit már jó ideje tenni akartam, most ez az izgalom csitulni kezdett és helyette elfogott az idegesség. Minden lépéssel egyre inkább bántam, hogy beleegyeztem, de már késő volt.

Megint ott álltam a lépcső előtt, mely a különös ajtóhoz vezetett. Emma a kulccsal babrált, majd tágra nyitotta és betessékelt.

- Gyere. - mondta, és megkerülte az asztalt, majd feltárult egy szűk, és sötét folyosó, melynek árnyékában el is tűnt. Én pedig követtem.

A folyosó egy üvegfallal elkerített helyiségbe vezetett. Egy télikertbe. Mindenhol-mindenhol virágok voltak. Fekete, s kék szirmú,  gyönyörű virágok. Jellegzetes, de nem túl tömény illatuk volt, azonban semmihez sem tudtam hasonlítani. Mi ez a hely? - tűnődtem, mikor Emma megállt.

Rám nézett, és nem mondta, de hallottam a hangján: itt vagyunk. Volt jobbra tőlünk egy kis asztal, kihúzta a fiókját, és egy kés került elő onnan. Észrevéve a döbbent arckifejezésemet, leengedte a karját.

- Nem neked lesz. - mondta.

Ez nem nyugtatott meg. Csókról volt szó, nem vagdalkozásról. Emma végülis az asztal tetején hagyta, és elém lépett.

Most jövök én, de még életemben nem voltam bizonytalanabb. Emma kutató tekintete felizzította minden porcikámat, akár egy világító körte, csak enyhe rózsaszínes fénnyel. Én is közelebb léptem. Elnyílt az ajka, fogalmam sem volt, hogy direkt, de ez tökéletes segítségnek tűnt, hogy kevésbé legyek tudatában... úgy mindennek. Aztán döntöttem. Behunytam a szemem, kifújtam a levegőt, és tudtam, hogy annyira erős volt, hogy Emma is érezte, majd felpattant és előre dőltem.

Épphogy csak a szájához értem. Aztán hatalmas szemekkel néztem rá, mintha valamit elkövettem volna. Ő a fejét rázta. Leült bennem az elkeseredés, az izgalom minden örömétől megfosztva a rosszallásától.

- Nem jó. - mondta, és a karomnál fogva finoman magához húzott, annyira, hogy a testünk összeérjen. Megint azok a kutató tekintetek kínoztak.

- Nem? - kérdeztem vissza, olyan halkan, hogy nem tudtam tényleg jött-e ki hang a számon.

Mutatóujja az államhoz ért, és az ajka az enyémen volt, nyelve végigsimított rajta, ízlelgetve engem, míg lassan én is szétnyitottam. Az övé voltam. Egy pillanatig. Nem kaptam levegőt. Egyszerre tartott túl sokáig és túl rövid ideig. Nem tudtam, hogy telik az idő, csak azt, ahogy feltérképezte a szám...belül zuhantam.

Aztán elengedett.

Egy pillanatig maradt rajtam a tekintete, majd az asztalhoz lépett. Döbbenten figyeltem, ahogy a csuklójahoz teszi a kést. A nyelvemen volt, hogy mondjak valamit, de végül csak figyeltem, ahogy ejt rajta egy vágást, és a nyílt sebet a mellette pompázó virág felé fordította. A nagy kövér, vörös cseppek hullottak a szárához, és a föld mohón szívta be. Mohón, mintha minden csepp magát az életet jelentené, és annak fényében, ami ezután történt nem is állt messze a valóságtól. A virág kék vibráló fényben tündökölt, akár egy túlvilági lény, nyujtózott, növekedett, szinte levegőt vett. Csodálatos volt. Emma csak sóhajtott. Egy anyag darabot szorított a csuklójához, miközben felém fordult.

- Sejtettem.

Már a számon volt a kérdés, hogy mire gondol, mikor megéreztem valakinek a jelenlétét. Akár egy kéretlen árnyék, vagy egy furcsa érzés, mintha valami pihekönnyű szaladna felfelé a hátadon. Azonban mielőtt megfordulhattam volna, feltette helyettem a kérdést.

- Mit?