Moonlight

19

A töklopó.

Megpördültem, és a közelségétől megrémülve rögtön tettem egy lépést hátra. Kishíján kibicsaklott a bokám, próbáltam visszanyerni az egyensúlyom, és a kezem megtalálta Emma a karját, aki elém lépett. Majd a férfi felé meghajolt.

- Mit keres itt? - bökött felém a töklopó.

- Ő a pillangóm. - felelte.

Először azt hittem rosszul hallottam, pláne akkor, amikor a férfi arca hatalmas mosolyra húzódott.

- Pillangó? - felnevetett. - A pillangó?

Emma bólintott. A férfi viszonozta a mozdulatot, de amolyan dicsírően, és egyértelműen elégedett volt azzal, amit hallott.

- Tudtam én, hogy van köztetek valami.

- Molly nem a barátnőm! És nincs szükségem pillangóra.

A férfi mosolya az arcára fagyott, neki támasztotta a fejét az ajtó keretnek és nagyot sóhajtott.

- Emma... Ez egy kihagyhatatlan lehetőség számodra.

- Akkor sem akarom. - felelte, mindkét kezét a teste mellett ökölbe szorítva, mintha minden áron harcolna ez ellen.

- Akkor minek hoztad ide?

- Mert meglátott. Téged.

A férfi szeme hatalmasra kerekedett. Rám nézett, mintha szellemet látna.

- Hah. - mosolya halvány volt, a hangja nyugodt. - Cseles. Szóval így derült ki.

- Igen. - válaszolt Emma, keze nem eresztett a szorításból. - Mit tegyünk vele?

Kifutott a vér a lábamból. Ez mit jelent? A rémület új hulláma indult el bennem, teljes megrökönyödésben bámulva Emmát. Ez nem lehet komoly... Mit tenne velem? Mit lenne képes megtenni?

- Semmit. - intett a töklopó. - Osztálytársak vagytok, nemde?

- Évfolyamtársak. - javította ki Emma.

- Remek, az iskolában láthatjátok egymást. Elmehetsz. - intézte az utolsó mondatot felém.

Megnyugodtam, hogy sértetlenül elmehetek, és ettől mérhetetlenül dühös is lettem. Én akartam segíteni Emmának, úgy hogy neki az hogy mi lesz velem, ennyire nem számít. A felháborodásomat csak a töklopó jelenléte csitította, mely helyet adott a tagjaimban kúszó félelemnek. Emma bólintott, majd rám nézett. Közelebb léptem felé.

- Mi az a pillangó? - suttogtam, hogy a férfi, aki ugyan azóta ellépett az ajtóból semmiképp se hallja.

Emma sóhajtott és a virágra nézett. Tekintete éles volt akár a kés, amellyel vágást ejtett a karján.

- Én vagyok a virágok őrzője, vagyis a virág. A legenda alapján, melyhez a virágok őrzőinek megjelenése is kötődik, minden virágnak van egy pillangója. Ők felelnek azért, hogy a virág életben maradjon.

- Hogy mi? - bukott ki belőlem. - A-akkor miért nem akarod...?

- Nem kell. Nincs szükségem pillangóra.

Sértettnek éreztem magam, és a mai nap eseményei után nem bírtam lenyelni ezt az érzést.

- Miattam? Mert én vagyok a pillangó?

Emma tekintetébe valami fura bizonytalanság költözött, homályos felhők derengtek a szemében, mely távolra vitte tőlem. Megrázta a fejét.

- Nem, nem. Nem azért. - felelte és ellépett tőlem. Ki a folyosóra, de mielőtt eltűnt volna még válla fölött elsuttogta:
- Most menj.

Néztem ahogy a férfi után ballag lehorgasztott fejjel. Aztán végig siettem a sötét folyosón, ki az előtérbe a nagy asztal és a moha zöld falak közé léptem. Majd feltéptem az ajtót, lekocogtam a lépcsőn.

Vége - gondoltam.

Olyan érzésem volt, mintha valami nagy dolog történt volna, a föld alatt. A föld, amely egyedül az én valóságomban létezik, a hasam alatt éreztem. Mintha valami feltörni készül, de még nem látom, nem ismerem. El van zárva, de érzem hogy jön és közeleg. Könnyek égtek a szememben, és ettől csak frusztrált leszek.

Mély levegő. Zene. Napfény. Beittam a valóságot, mint a levegőt. Az ismerőst, amibe vissza akartam térni, de tudtam hogy ez csak ideiglenes lehet, de addig is...
El akartam felejteni, ami ma történt.