Moonlight

11

Emma magabiztosan haladt előttem, ahogy mindig. Felemelt fejjel, vékony testalkatához képest is szélesnek tűnt a válla, pláne így a nagy pulóverbe bújtatva. Azóta lófarokba fogott haja ritmusosan libbent az egyik oldalról a másikra, és olyan volt akár egy hipnotizáló zsebóra, amelyről nem bírtam levenni a tekintetem.

Az utcák ahogy mentünk csendesek voltak, néha felbukkant megpakolt szatyrokkal egy hazafelé tartó anyuka, vagy a kutyáját sétáltató ember, és a távolban pár hozzánk hasonló suhanc fiatal kurjungatott. Mindig is sajnáltam ezeket a kutyákat, amik csak pár talpalatnyi zöldet látnak ebben a beton dzsungelben, ugyanakkor nem bírtam hibáztatni a gazdit sem. Én is akarnék egy kutyát. Ilyen önzőek az emberek.

- Itt vagyunk. - mondta Emma, és intett hogy menjek közelebb.

Egy sarok épülethez értünk, hívogató meleg fények áradtak az ablakokból és halk indie zene. Mikor mellé értem a könyökömnél fogva tessékelt be. Az érintés meglepett és zavaromban eszembe se jutott bármi mást tenni, mint amit elvárt tőlem. Az kivételesen könnyebb volt és egyértelmű. Ő egy pohár csapolt sört szerzett, én pedig koktélt. Eleinte ellenkeztem, hogy fizetem én, de igazából nem tartott sokáig amíg hűvös tekintete eltántorított, már csak azért is, mert a koktélok drágák, és én nagyon szeretem őket.

Kissé kínos volt leülni, nézni egymást. Ilyenkor döbben rá az ember mennyire nem ismeri a másikat. Mennyire fogalmam sincs ki hívott meg egy koktélra, kivel iszogatok az éjszaka közepén bármi terv nélkül vagy elképzeléssel mi lesz ebből. És borzasztóan ideges vagyok, ami mindig egy katasztrófális jel. Legalább eltévedni nem fogok... Ekkor eszembe jutott.

- Te mitől félsz? - mondtam ki szinte azonnal, annyira megörültem, hogy valami közös eszembe jutott. Felvonta a szemöldökét.

- Félni? - kérdezte, de olyan hangsúllyal ami azt sejtette inkább arra kíváncsi, hogy mégis honnan jött nekem éppen ez a téma.

- Igen, mint én az eltévedéstől. - siettem a magyarázattal, és elpirultam. Igen, ki olyan idióta hogy egy olyan témát hoz fel, ami rendkívül életképtelennek tünteti fel. Ezzel csatlakozom a felvont szemöldökhöz abban, hogy mégis miért így működik az agyam.

Emma egy darabig tűnődött, talán csak azért hogy engem húzzon. Úgy tűnt az szórakoztatja.

- Régen féltem a fogócskázástól.

Elmosolyodtam.

- Miért? - kérdeztem mielőtt szájamhoz emeltem volna a poharat. Már a koktél felénél jártam. Azon gondolkoztam kérjek-e egy újat, a narancsosat. Azon gondolkoztam jó ötlet-e ennyire felelőtlennek lenni, és miért érzem ennyire biztonságban magam.

- Féltem, hogy elkap a fogó.

Felnevettem.

- De hát ez a lényege a játéknak!

- Igen, - mondta nyugodtan - ezért volt értelmetlen velem játszani. Sosem kaptak el.

- Persze, ez annyira rád vall. - néztem a mellettünk lévő asztalt.

- Mi? - nézett rám őszintén meglepetten, és csak ekkor fogtam fel, hogy azért vár választ mert hallotta, ami nem túl tudatosan szaladt ki a számon. Még csak kínosan se éreztem magam, szimplán élveztem hogy megleptem Emmát. Valami jót akartam mondani, amivel elvarázsolom.