Moonlight

15

A hajléktalan teste még mindig a falnak dőlve feküdt, lehunyt szemekkel, a pokróc az ölére terítve. A villamos megállójából kiszűrődő hangokat többé nem lehetett hallani, sem emberek cipőjének kopogását ahogy lefelé igyekeztek, egy lélek sem lépett be az aluljáró magányos csöndjébe, mintha egy buborékban találtuk volna magunkat, amely elválaszt a külvilágtól.

A buborék közepén pedig egy férfi állt, szemben a hajléktalan békésen ülő testével, azonban a lelke... Tudtam, hogy az a fényes, ragyogó forma, mely fölötte lebegett nem lehetett más, nem azért mert olvastam valahol vagy láttam már hasonlót. Egyszerűen az ember csak tudja az ilyet. Magyarázat, és logika nélkül.

A ragyogó, fényes forma könnyedén siklott a levegőben, de csak egy szűk területen, s azon túl vonaglott, mint akit csapdába szorítottak, és ha valóban így volt kétségtelen, hogy ki. Persze, ez felvetette a kérdést: vajon milyen szerzet volna képes elfogni egy lelket?

Azonban ennél többről volt szó, ugyan talán nem meglepő, hogy aki elfog egyety tervei is vannak vele. Ettől függetlenül kirázott a hideg, és a félelem minden porcikámba beleégte magát, ahogy figyeltem az átváltozást. A fényesség kezdett kialudni, az aluljáró pislákoló lámpáira hagyatkozva újra, helyette apró pontonként sötétült el, akár ha kelések nőttek volna a földön túlinak ható szöveten. Fekete kelések, melyek ellepték, s nem állt semmi másból. Majd nyúlni kezdett, új alakba transzformálódott. Fogai nőttek, vicsorgó állatias ajkakba torzult, szeme felnyílt, és egy éles vad szempár nézett fel, de tekintete ködös volt, mintha még megvezetnék.

Le kellett ülnöm. A tagjaim remegtek, és bármilyen veszélyben is voltam minden olyan távolinak tűnt, szerettem volna csak egy mozi ülésén találni magam, nevetni magamon, és elmantrázni, hogy ez nem igazi. Ez nem a valóság. Szóval leültem a hideg kőre.

A férfi itt bizonyára végzett a munkájával. Csettintett, mire a kinti világ mintha újraindult volna, s a buborék kipukkant. A fekete szörny nem tűnt el, de érdekes módon más számára észlelhetetlen maradt. A hajléktalan testére néztem. Ez az ember halott - jutott el a tudatomig - és a lelke ennek a férfinek az oldalán megy el, aki nem tudom mi, csak annyiban voltam biztos, hogy rossz.

Legszívesebben sokáig ültem volna a lépcsőn. Úgy éreztem, ha újra megmozdulok valahogy elfogadom, hogy ez a valóság. Másfelől kicsit az is bennem volt, hogy tartozok annyival, hogy pár percet tiszteletből maradjak, mert valamit mégiscsak tennem kell. Valaki meghalt, és én csak felszállnék a villamosra, mintha nem történt volna semmi...

Egyáltalán mit szoktak csinálni ilyenkor az emberek? Hívják a mentőt? Hiszen már halott, a lelke... arról inkább ne is beszéljünk. Menthetetlen. Akkor rendőrség?

Nem nem nem nem nem nem nem nem.
Ez volt az első reakcióm.
Ilyenkor nagyon szégyennek érzem magam, és kifejezetten távolnak az életképes felnőtt fogalmától.

Végül lezárva a dilemmámat valaki megkérdezte jól vagyok-e. Rövid, de annál kínosabb beszélgetés után nem tétováztam többet, ideje volt menni. Még azért egyszer visszanéztem, és a szívem elszorult.

Felsiettem a lépcsőn, a villamos ajtaja mögött már egy fokkal nagyobb biztonságban éreztem magam. Aztán eszembe jutott Emma.

Emma ismeri ezt az embert.
Emma tiszteli ezt az embert.
Sőt mi több, törődik vele.
Emma veszélyben van.

Amikor erre gondoltam a szívem nem csak összeszorult hanem egyenesen sajgott. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy megszerezzem a telefonszámát, és akármilyen ijesztően hangzik az utazás alatt minden lehetséges módon megpróbáltam felkutatni. Legalább egy jó - nagyon jó - cél érdekében stalkoltam.

Azonban nem jutottam előrébb. Várnom kellett, de képtelenségnek tűnt. Elviselhetetlennek. Ezernyi kérdés tombolt bennem válaszokat követelve.

Milyen kapcsolata van ezzel a férfivel?
Honnan ismerik egymást?
Mióta ismerik egymást?
Tudja ki ő valójában?
- Neem, nem. Az lehetetlen, akkor miért? Miért viselkedett volna úgy ahogy. Ezt el kell vetnem! -

Csakhogy amint visszaértem a koliba, lefürödtem és elnyúltam az ágyon, nem tudtam másra gondolni. Kezemben a telefon, épp hogy csak felemeltem a fejem hogy szemezhessek Emma nevével. Az ismerősöm facen mert végülis egy évfolyamra járunk, ez pedig prezentált egy nagyon is csábító lehetőséget. Meg akartam kérdezni valakit hogy ez jó ötlet-e, ugyanakkor nem vagyok már gyerek. Tudok egyedül dönteni, akkor is ha majd kiugrik a szívem, és az izgatottságtól a párna alá dugom a fejem, mielőtt megnyitom a chatet.

Nem, érett tizenévesnek kell lennem. Egy lélekrablóról vagy ki tudja miről van szó. A lényeg, hogy komoly, és élet halál kérdése.

Először azt írom: Szia! Holnap tudnánk beszélni?

Egy darabig farkasszemet nézek a két rövid mondatocskával, majd az utolsót kitörlöm. Határozottnak kell lennem, eltökéltnek és inkább ezzel fejezem be:

Holnap beszélnünk kell.

Veszek egy nagy levegőt, összeszorított a szemem, megnyomom az entert, és gyorsan elsötétítem a képernyőt.

Elküldve.