Moonlight

10

A piros neonfény, amely betűket formált és hirdette a boltocska ajtaján: open, pulzált. A hideg fény fölötte, a Hold sápadt sugarai akár egy vízesés estek egyre lejjebb a tető cserepein és a szívem az éjszaka csöndjében dobogott. Tudva, hogy valami vár rám. A váratlantól, s ismeretlentől félve dermedtem meg, mintha nem lenne idő. 

Nagy sokára tettem egy lépést az utca sarka felé, ahol be kellett fordulnom. Tudom, hogy be kell, mert az álmomban nem mertem, csak rettegve bámultam a szemben lévő ajtót, mintha onnan kéne érkeznie a segítségnek, ugyan nem tudtam, hogy miért volna rá szükségem. Féltem, hogy hamarosan arra is fény derül. 

Valami csilingelt és olyan lendülettel léptem hátrébb, mintha az életem lenne veszélyben, ezzel kishíján a kemény betonon landoltam. Kikerekedett szemekkel meredtem a tágra nyílt ajtóra, és a lányra, aki annak keretében állt. Egy pillanatig csak néztük egymást, én visszaszereztem az egyensúlyom, míg ő szinte mozdulatlanná merevedve állt, miközben az esti szél fekete lokniaiba kapott, és átsöpörte a válla fölött.

- Eljöttél. - mondta. Csak nagy sokára tudtam felelni.

- Igen, miért?

Belül végtelenül bizonytalan voltam, ezer lehetőség futott át a fejemben miért reagálhat így, mit keres ennek a boltnak az ajtajában, miért vagyok ilyen ideges a közelében, miért, miért, miért...

- Nem hittem hogy eljössz. - elfordította a fejét, s mintha enyhe szégyent véltem volna felfedezni a mozdulatban.

- Akkor minek hívtál meg?

- Mert jó mókának tűnt.

Egyre zavarodottabb voltam, és egyre frusztráltabb is. Kissé irritáló, hogy egy utca választ el minket, és bármilyen járókelő fültanúja lehet ennek a beszélgetésnek.

- Miért?

Elmosolyodott. Kacér, titokzatos mosoly volt ez, olyan ami többet, ijesztően többet sejtet.

- Pénteken jót mulattunk, csak azért. 

Kiszáradt a szám, és a kérdés nem hagyott nyugodni: mi történt pénteken? Ahogy a zavarodottság elködösítette a tekintetem újra megszólalt.

- Bejössz? - kérdezte, de ez nem volt túl hívogató ugyanakkor úgy éreztem nem szeretné hogy nemet mondjak. Valamiért mintha mindketten óvatosak lennénk, tapogatóznánk várva valamit, számítva valamire, amit mi sem értünk, vagy csak félig.

- Oké, - vontam vállat, szinte hanyagul majd magam elé suttogtam - ha már egyszer itt vagyok...

Azzal átvágtam az úton. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek balra, amerre eredetileg be akartam fordulni, és újra elfogott a szőr borzolgató érzés, ami a nyakam köré fonódott. Az árnyékok, a lámpák didergő fénye, ahogy foltokban világította meg az utat és a távolban elhúzó autók hirtelen a lehető legbarátságtalanabbnak tűntek, amit el tudtam képzelni, de csak egy pillanatig. Visszafordultam, Emma felé. Éreztem magamon a pillantását, ahogy az ajtót tartotta, viszont én nem mertem felnézni rá, csak a lépcsőt bámultam meredten, és a cipőm orrát, ahogy fokról fokra lépdestem fel.

- Mi... - néztem körbe, hátha észre veszek valami jelet, amiből kiderül minek az ajtajából bukkant föl. A felirat a bejárat fölött kopottas volt, és olvashatatlan. - mi ez a hely?

- Egy üzlet.

- A tiéd?

Ezen felnevetett, és ez teljesen váratlanul ért. Nem tudom, hogy a hangja, a mosolya, ahogy rám nézett, azok csillogó szemek, de megint lehetetlen lett levenni róla a tekintetem, és csak döbbentem bámultam.

- Nem tudom ezt hogy gondoltad.

- Úgy értem, a családodé. - ettől megint zavarba jöttem, mert hogy lehetne egy ilyen hát lássuk be, relatíve lepukkant hely a családjáé. - Vagy ilyesmi...

Tettem hozzá sután, és a tekintetéből egyértelmű volt, hogy nagyon jól szórakozik rajtam.

- Nem. - felelte végül. Ennyi. Semmi magyarázat, és érthetetlen módon kizárva éreztem magam, sértettnek. Épp ezért féltem rákérdezni, nehogy még több elutasításba ütközzek.

Az ajtón belül egy asztal foglalt helyet középen. Bal oldalt egy üvegbe helyezett virág, melynek hatalmas feje, és a hűvös színeihez képest gyönyörű szirmok tárultak ki a nap világ számára. Világoskék, és fekete. Középen rézszínű. Meg akartam simítani, de visszafogtam magam, mielőtt Emma még furábbnak tartana. Az asztal körül gyakorlatilag a sötétes moszatzöldre festett falakon kívül szinte alig volt berendezési tárgy. 

- Épp zárok, - mondta - mit szeretnél csinálni?

- Nekem bármi jó. - vontam vállat újból. El akartam bújni, mert még nem mertem megmutatni magam. Rá hagytam minden döntést, hagy vezessen ő, mert nekem már ahhoz is bátorság kellett, hogy itt legyek, hogy ne hátráljak meg. Az itt létem is egy bizonyíték, egy kijelentés, és most úgy érzem neki kell lépnie.

- Inni szeretnék. - jelentette ki.

Beleegyezésül bólintottam.

- Nézzek valami jó helyet? - kérdeztem tétován.

- Nem kell, ismerek egyet a közelben. - legyintett és ezzel végtelenül megnyugtatott. Egy pillanatra eltűnt majd egy súlyos vaskulccsal a kezében tért vissza. Lekapcsolta a pulzáló open felirat ledjeit majd kiterelt az ajtón és elindultunk az éjszakában a kocsma felé.