Moonlight

8

Sokáig úgy gondoltam valami baj van velem, hogy egészen biztos valami elromlott bennem vagy rosszabb, én magam talán születésem óta vagyok ilyen. Ilyen éhes, sóvárgó, és valahogy akármennyire próbáltam nem tudomást venni róla, annál inkább elkerülhetetlenebb lett. Csillapíthatatlan és a végtelenségig elégedetlen. 

Ezekkel az érzésekkel olyan volt, mintha rossz bőrbe bújtattak volna. 

Ugyanakkor amikor Emmát figyeltem az mindennek tűnt csak helytelennek nem. Néha észre se vettem, hogy figyelem, mintha egy olyan jelenséggel állnék szemben, ami megköveteli, hogy minden mást kiszorítsak az elmémből, hogy egyedül ő maradjon, még az idő se múljon, egyetlen szem pillanat se peregjen le, amíg őt nézem. 

A holdfényes álom óta nem láttam őt többet abban a valóságon túli világban, amely a fejemben élt róla, és ahol egyben felkavaróan illetlen, erkölcstelen vagy akár megvetendőnek is nevezhető dolgokat művelt velem. Legalábbis én egy picit vagy inkább nagyon így gondoltam. Azonban, amiért még megvetendőbbnek tartottam magam, hogy most már az éjszakai álmok hiányát nappal pótoltam be, mint valami függőség, amely mellet mit sem ér az önakarat. Csakhogy én nem vagyok szerelmes, egyszerűen...szépnek tartom. Vonzónak. És valamiért rendkívül szeretném, ha hozzám érne, simogatna, ha az ajkai puhaságát ízlelhetném a nyelvemen, és a bőrét, és az illata lebegne köröttem, és... 

Elég! Mindig későn jutok a felismerésre, hogy le kéne állnom, és minden alkalommal egyre rosszabb lesz. Egyre merészebb leszek, mint a tartalomban, mint hogy merek ilyen kusza, izgató, de felettébb zavaró álmokba merülni, kiknek a társaságában. 

A mostani talán a legrosszabb eddig. 

A legmegvetendőbb. 

Tesin. Én épp elkéredzkedtem inni egy kortyot, és megmosni az arcom a pálya végénél lévő csapnál. Egyébként is most váltottak le a játékban. A hajam kibomlott, és a hajgumimat akartam kibogozni a tincseimből, amikor a mozdulat közben elkalandoztam. Rossz, rossz helyekre a fejemben,  miközben a szemem sarkából Emmát figyeltem, ahogy rója a köröket. Ő ott volt az orrom előtt, miközben én...én...
...de az egész fantáziálgatásból kirántott, amikor a követező körnél Emma pár méterrel a csap előtt lassított, és minden ideges pillantásom ellenére felém tartott. Nem jó jel. Nagyon nem jó.

A semmiből szinte teljesen tudatában vagyok a testem széltének-hosszának, sőt hozzá is képzelek. A sziluettem pedig az agyam hátuljában formálódik egy képpé, ami egyszerre túl nagy és túl kicsi és mintha sehogy sem illeszkednék bele ebbe a világba. A csöpögő csap, a homokos hideg föld, és a mögöttem elhelyezkedő vörös téglafal együtt alkotott képébe. Hátha nem vesz különösebben tudomást rólam (ami ugyanakkor borzalmas is volna egyben) az árnyékba akartam húzódni, amelynek ellenálltam, és kényszerítettem magam, hogy pontosan azt tegyem, amit egyébként is tennék.

Mikor elég közel ért hogy köszönnöm illett volna, szimplán csak elkaptam róla a tekintetem. Az egész olyan kínos volt, ő sem köszönt. Hallottam, hogy megnyitja a csapot, amíg én a hajammal szenvedtem. Folyton összeakadtak a tincseim, és sehogy sem sikerült szépen lesimítanom. Éreztem, hogy zavarba jövök attól, hogy mindezt a szenvedést végig nézi, miközben ő pont olyan könnyedén, és gyönyörűen füröszti az arcát a hideg vízben, törli meg a száját a tenyerével, és dobja hátra a haját, hogy ne lógjon az arcába, mint ahogy minden mást is csinál.

Ekkor megkérdezte:

- Segítsek?

Először nem hittem a fülemnek, aztán egy magyarázatot akartam hallani, hogy mégis miben, viszont ahogy felnéztem és a tekintetem találkozott a nyugodt kék szempárral minden kérdés eltűnt a fejemből. Csak a csodálkozás, a tágra nyílt szemek, a hevesen dobogó szív maradt meg, és így maradtunk. Idő közben az ő tekintete is hasonló intenzív csodálkozásba kerekedett, mint az enyém. Aztán pislogott és megnedvesítette az ajkát.

- A hajaddal. Segítsek?

- Oh.

- Öhm...

Bevallom, még akkor sem értettem pontosan mire gondol. Gyerekesnek éreztem magam, amiért a saját hajam összefogásával probléáim vannak, de amikor mutatta, hogy forduljak meg, lassan elengedtem a kezem, mintha óvatosnak kéne lennem, és a kedvéért megfordultam. Közelebb lépett, és a szívem úgy dobogott, mintha azon nyomban szét akarna pukkadni. Akár egy luftballon, vagy egy rágó, egy éles pukkal az ő ajakain. Belegondolva nem is bánnám, és mondanom se kell, hogy szégyelltem ezt a gondolatot. Ilyenekre gondolni miközben ő elvette tőlem a hajgumit és végig simította a tincseimen. Majd háromfelé szedte, aztán lassan felfogtam, hogy szoros szemekbe fonja a hajam.

Remegtem. Nem fizikálisan. Nem is lelkileg, nem úgy mintha sírnék. Olyan volt, mintha a hideg kúszna a hátamon, de belül, és jó. Nagyon jó. Gyorsan dolgoztak az ujjai, a hajgumi szilárdan tartotta, szinte nem is éreztem hogy rajta van.

- Készen vagy. - mondta.

Beharaptam az ajkam. Olyan mintha az ujja még mindig a tarkómnál lenne, és az érzéstől nevetnem kellett, de közben ha nem érinthetem meg a tarkóm, belül egy kicsit meghalok. Olyan késztetés ez aminek nem lehet ellenállni. Muszáj.

Odanyúltam és a bőröm helyett az övét találtam. Gondolkodás nélkül fordultam felé, de nem engedtem el az ujját, és ő sem vette le az az övét az égető pontról, amely sikított azért hogy mindenhová szétterjedjen ez az érzés.

Aztán megint csak néztük egymást. A csodás, gyönyörű belélegezhető kék szemek, mintha minden egyes újabb pillantás egyre inkább életre keltene egy világot, amely csak a miénk. Amely csak a két tekintet között húzódik. Amely ezen az egyetlen érintésen kapcsolódik és él köztünk mint egy fonál. És meg akartam csókolni.

Elmosolyodott.
- Viszlát, Molly.

Elengedett. Párduc szerű tökéletes mozgását néztem, ahogy visszakocogott a pályán, és csak magamnak suttogtam teljes zavarban amiért az ő példájára magáztam.

- Viszlát.