Moonlight

20

Valamiért egy jelenet maradt meg nagyon arról a napról. Ahogy Emma a lehajtott fejjel ballagott a töklopó után. Közben hallom a hangját ahogy azt mondta a pillangók azért vannak, hogy életben tartsák a virágokat. Néha csak azon kapom magam, hogy ezen rágódom, mintha valami hatalmas, de gyengéd erő sodorna ezekre a szomorú partokra, ahol olyan mintha eltemettem volna valamit, ami ilyenkor sajog és sajog.

Ezen kívül minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Még mindig látom őt törin, és tesin. A hosszú fekete haját, éles tekintetét, ami csak nagy ritkán fürkészi az enyémet. Nem tagadom, hogy vonzanak azok a szomorú partok, és némi reményt látok bennük, hogy valami módon felélesszem az ott nyugvó reményt? Lehetőséget? Bármi is legyen az.

Volt bennem egy meggyőződés, hogy ez egy hamis remény és soha nem jön el az a nap, amikor a dolgok változnának. Az a lehangoló valóság, hogy csak a regényekben vannak véletlenek, amik összehozzák a párokat. Egy kapcsolat kemény munka, az elejétől a végéig, ezt egyszerűen csak nem akarjuk látni és belátni. Ugyanakkor az ábrándozás egy nagy hóbortom, és nem tudok nem engedni neki.

Az egyik kedvencem, mindig is a megmentősdi volt. A hősies, gavallér, fess és rettenthetetlen főhős megmenti a védtelen, bajba jutott főhősnőt. Megunhatatlan klasszikus. Azonban arról sejtelmem se volt, hogy micsoda stressz a főhősnő szerepét alakítani, és a főhős segítségét saját élni akarásunkkal kell bizonyítani, majd kiérdemelni. Talán ilyenkor szokták elmondani, hogy ne próbáld ki otthon mert veszélyes. Csakhogy az első hibát a töklopó meglesésével vétettem, a másodikat pedig a pillangói titulusom elnyerésével.

Úgy tűnik egy olyan világban élünk, ahol nem csak az internetnek hála nem maradhatunk láthatatlanok. Mindenhol apró nyomokat hagyunk a világhálón, és a valóság kemény talaján. Mindannyian. A világ, amiben élek pedig épp kibővülőben van, amihez korántsem vagyok hozzá szokva.

Gondoltam bevásárolok, és végre sétálok egyet, mert hívogatott az arany sugarokra omló kintről beáradó napfény, mely szinte olyan díszbe öltözteti a várost, s nehéz ellenállni. Pár megállónyira volt csak, az utcák csöndesek voltak, így végül felültem a villamosra. Fejemmel bólogattam a zenére, körmöm a telefon hátlapján kopogott. Úgy éreztem velem együtt a falak, a kövek, a fű, és a szélben doromboló fakoronák is életre kelnek. Leszálltam, és lesiettem a lépcsőn. Az aluljáróban lévő plakátot néztem, és egy fura árnyék vetült rá, amit minél tovább néztem annál furább lett.

Kevésbé emberi.

Hatalmas vigyora volt, akár egy krokodilnak, nyúlánk teste, és amolyan fekete árnyéktaraj díszelgett a kobakján. Előre nézett, mintha szemmel tartana valamit. Én pedig megfeledkeztem a tényről, hogy szemérmetlenül bámulom. Ezzel már csak egy baj volt: hogy akkor kaptam észbe, amikor az előre meredő fekete szemgolyók shifted to my face. Stared exactly into my eyes. The smile deepened. A félelem hidegverését a talpamnál éreztem először és centiről centire járta át a testem egy pillanat alatt, és azt mondta: fuss!

Nem gondolkoztam, nem vettem számba lehetőségeket, nem tudtam semmit, csak megindult a lábam, és futottam. Az árny siklott, megállíthatatlanul, mintha neki nem lenne akadály egyetlen útjàt álló ember, egyetlen oszlop. Gyorsabb volt, mint én, ami jelentősen rontotta az esélyeiem. Felrohantam a lépcsőn, és egy félleheletnyi hálát adtam, amiért épp megállt a villamos, és mint egy félőrült törtem keresztül a leszálló embereken. Idegesen pislogva a nyitva álló ajtókra. Az árny sehol, de annyi fix, hogy nem adta fel. Nem. A jéghideg félelem, szinte lázassá tett. A világ néha összement néha kitágult, és úgy lélegzett, mintha meg akarna fulladni. Az árny az ajtó külső részére tapadt, és úgy mozgott mint egy gyík. Fürge, sunyi, és rendkívül gonosz. Ha tudnám, neki letépném a farkát.

Már csak azt kellett kitalálni, hogy mikor szálljak le, és utána hogyan tovább.