Moonlight

9

Miért van az, hogy annyi mindent meg szeretnék kérdezni Emmától. Például, hogy miért van egy könyvtárnyi könyv a nappalijába zsúfolva ha egyedül él?

Ugyanis azt hallottam, hogy egyedül él, és sajnos nagyon könnyű hallani róla dolgokat. Talán azért szeretnek rajta csámcsogni, mert szép vagy mert gazdagok a szülei, vagy mert kitűnőbb a tanulmányokban, mint az iskola többsége. Vagy talán mindegyik.

Kíváncsi vagyok mitől fél úgy, mint én az eltévedéstől.

Tudni szeretném miért nem akar összejönni senkivel az iskolából.

De vajon miért van az, hogy amint ott van mellettem egy karnyújtásnyira, és egyik sem jut az eszembe. Mintha soha nem gondolnék rá, és nem játszanám le ezeket  a beszélgetéseket a fejemben. Akkor is ha a legtökéletesebb alkalom nyílik rá, hogy kérdezzek.

A buszra várva olvastam. Nem történelmi regényt ugyan, hanem fantasy-t, de hogy hű maradjak a szokásos preferenciámhoz: középkor csak mágiával és varázslényekkel tökéletesen leírja a könyv világát.

Ezekben minden elem megvan, amely elbűvölővé teszi a régi korokat. A hintók, az érintetlen tájak, a kandallók, amelyekre fess úriemberek támaszkodnak, a ropogó tűz, a párás ablak előtt lógó selyem függöny, a gyertyafényes vacsorák, a suhogó-fodrozódó díszes ruhák, karcsú derekak, és vágyakozó pillantásoknak helyszínt adó bálterem. Mindezzel valahogy tökéletesen párosul az árulás, az orvgyilkosok, a vér, a háború, a titkos szerelmek, a kegyetlen földesurak, tűzpirosra festett remegő ajkak, és egy legördülő vércsepp, mely àtnedvesíti a ruhát, s puha nyakakba mélyedő szemfogak és nincs megállás...

Könnyen bele lehet merülni egy ilyen történetbe, túlságosan könnyen. A buszmegálló már üres volt, mikor az előző fejezetnél felnéztem. Lehet elment a busz, amire fel akartam szállni, de nem figyeltem, és csak egy icipicit zavart. Valami fura sötétet vettem észre oldalt, mire ösztönösen felnéztem, először amerről a buszt vártam volna, hogy feltűnjön, majd a betonon nyújtózó árnyékra esett a pillantásom.

Nem vagyok egyedül.

Hosszú melegítő nadrágba bújtatott lábak, egy túlméretezett fehér póló, hosszú fekete lófarokba fogott haj, jéghideg pillantás.

Vajon mióta áll itt? Eddig is engem nézett? Buta, buta Molly. Még el is pirultam, de ugyan mitől jobb nem belegondolni. Inkább leplezve a zavaromat összecsaptam a könyvet, és felkínáltam neki a mellettem lévő ülőhelyet, amit eddig a táskám foglalt el.

- Mit olvasol? - kérdezte.

- Semmi. Csak egy... romantikus könyv. - nem tudom miért de néha szégyelltem hogy szeretem a romantikus könyveket, sőt. Ez enyhe kifejezés rá. Mintha túlságosan beleillenék a "lányos" kategóriába, vagy talán mert úgy vélem Emmát egyáltalán nem kötik le, vagy mert a legtöbb kifejezetten sekélyes, és kiszámítható, ami nem tudom mit árul el rólam...

Emma csak bólint, de még mindig olyan szögben dönti félre a fejét, hogy hátha el tudja kapni a címet a könyv gerincén. Én addig szégyentelenül őt nézem, és nem bírok betelni a látvánnyal.

- Hová tartasz?

A könyvemre bökök.

- Könyvtár.

- Aztán?

Vállat vonok. Elmosolyodik és teljesen meglep, amikor közelebb hajol, halvány parfümjének az illata megtölti az orrom. A fülembe súg, és a leheletét a nyakamon érzem. Borzongok.

- Victor Hugo utca a Lehet tér mellett. Este 8-kor.

Ha eddig életemben voltam meglepett akkor ez egy teljesen új érzés. Szóhoz sem tudtam jutni, és csak nagy nehezen préseltem ki magamból egy választ.

- Oké.

A busz csodákat csodájára megérkezett, én pedig akár egy robot álltam fel. Épphogy csak intettem elköszönésként de mondanom se kell, hogy eszembe se jutott utána elővenni a könyvet. A könyvtárban is csak azért maradtam sokáig, hogy kevesebbet kelljen lézengnem a környéken. Utána a Nyugatinál nézelődtem, meg szereztem egy iszonyú hideg trópusi gyümölcsös smoothie-t, amit aztán megbántam, mert az idegeskedéssel kifejezetten rosszul párosult és csak mikor besötétedett kezdtem el àtsétálni a Lehel térhez.

Fülessel a fülemben, hátra tett kézzel sétáltam, az eget fürkészve csillagokért, de csak a Hold kerek korongja volt kivehető. Majdnem megbotlottam a padka egyik repedésében, mire megálltam egy pillanatra. Észrevettem a piros feliratot a szembe lévő bolton, és a szívem szinte kihagyott egy ütemet.

Dejavu.

Egyenesen álltam, egy percig, tanácstalanul. A mobilomra néztem. Mindjárt 8, nem most kéne elkóborolnom, de ugyanakkor valami már bennem eldöntötte, semmilyen észérv nem állította volna meg a lábaimat abban, hogy elinduljak a piros felirat irányába, a háztető felé, amelyre féloldalasan esett a holdfény és én már láttam.

Láttam valahol, egy álomban, amely azt jelentette hogy bizonyos módon valami véget ért  és egy bizonyos módon valami épp csak a kezdetét vette.

Befordultam.